Nagy sóhajjal kezdem.Hosszú idő kihagyása után,rengetek jó és rossz tapasztalattal a hátam mögött,most megálltam egy picit,és magamba nézek.Mélyen magamba.Látva,felismerve régi történéseket,amiknek a kiváltó okaival immár tisztában vagyok.És elfogadva azokat.Amiktől régen rémálmom volt,azok már csodálkozással töltenek el.Miért is féltem,miért hittem azt,hogy ha tartok tőlük,és foggal körömmel szeretném megakadályozni a bekövetkeztüket,akkor nem jön el az idejük?Hisz tudtam,hogy mint ahogy mindennek megvan az ideje,megvan az oka,úgy elkerülni sem lehet.Csak nem akartam tudomást venni róluk.Mert könnyebb volt nem tudatosítani ezeket a kis szösszeneteket.A becsapásokat,megcsalást,bántást,veszekedést a párral,a családdal,visszavillanásokat előző életekből,hazugságokat.Ez nem a helyes látásmód volt.Elhomályosítottam a látásom,mert így könnyebb volt megszabadulni attól a gondolattól,hogy nekem nem itt kéne tartanom.Mert féltem.Mert nem éreztem át,hogy egy vagyok mindennel,és a hiányérzet csak emberi bebeszélés,ragaszkodás személyekhez,tárgyakhoz,emlékekhez...Aztán jött a test romlásának időszaka.Mikor apróbb betegségek formájában,rosszullétekkel jelezte:kis hülye,térj észhez,erre nincs szükséged,engedd el,tapasztalj meg mást.Majd jött a súlyosbodás,jött egy alapos orvosi kivizsgálás,jött egy mondat:valószínűleg rák,gyors lefolyás,bélrendszer odavan,lehetésges műtétek sorolása....és akkor,ott,megtorpantam.Nem féltem.Szembenéztem a szövettan eredményéig a lehetőséggel:kész ennyi volt,szerettem szeretni,szerettem adni magamból,szerettem élni,de a mostani élet tán nem adhat többet.Vagy adhat,ha én szeretném hogy adjon.Másfél hónap álomképként telt,megbocsájtottam magamnak,megbocsájtottam azoknak,akik bántottak,aki nagyon bántott...és vártam.Belül döntöttem:azt szeretném érezni,mint anno ...mint amikor kinyitottam 3. szemem,és nem tudtak bántani az emberek,csak a tapasztalást tartottam szem előtt.Amikor elkezdtem magasabb szinten rezegni,amikor csak a szép dolgok számítottak....igen,azt szeretném:)Mindegy,hogy ez években hogyan mérhető,mindegy,hogy milyen eseményeket kell még átélni,de látni akarok,és tapasztalni.Ha nem ebben a testben,ha nem itt...nem számít.Az eredmény elhangzásakor zavarodott voltam.Megzavart.Számítottam én egyáltalán arra,hogy gyulladás derül ki a rák helyett?Hogy van még valamennyi időm,hogy végre azt tegyem,amiért ebbe a testbe jöttem?Kissé megszeppenve,kótyagosan nyugtattam a hozzátartozókat:nincs nagy baj.A baj nem is a testemben volt,a lelkem takarózott volna a rákba.És most a lekem csupaszon áll,mert leszakadt a sok ráaggatott klissé,a ragaszkodás,és pislog a megnyiló utakra...Az utazás kezdetekor úgy gondoltam,/foggal körömmel kapaszkodtam a "mesterekbe" magyarán-.-"/segítség kell,tanácsok,útmutatások.Most már csak beszélgetésekre vágyom.Azokból már le tudom szűrni a számomra hasznos információkat,és bátran szólítok meg bárkit,aki számomra ismerősnek tűnik,mert tudom,ő taníthat engem,és én taníthatom őt,felemelve egymást...És azt is tudom,hogy vannak olyan személyek az életemben,főleg egy,akinek fontos szerepet engedtem az életemben betölteni,és mindegy hogy milyen emberi kapcsolaton belül helyezkedtünk el a múltban,az akkor segített avagy épp nagyon bántott és vica-verza,én is őt/őket,de eljön az az idő is,amikor már nem számít,nem kell jelentőséget tulajdonítani nekik,mert a kívánt szerepet betöltöttük egymás lelki fejlődésének útján,és ez után a pont után már csak negatív dolgokat vonzzunk be a másik életébe,jelezve:elértük a semleges pontot,mostmár máshol,másnak fogunk jelentőséggel bírni.Talán ezt a legnehezebb elfogadni,és átérezni:aki eddig fontos volt,és szeretetet-bántást adott energia harc során,pont én magam váltottam ki.Én vonzottam be.És ha már megvan a felismerés,le is tudom zárni,mert ez már nem az én karmámhoz tartozik.Az utam folytatódik,és jöhet bármilyen akadály,azt nem akadálynak fogom felfogni,hanem egy állomásnak.Elmúlik.A saját önzőségem,egom kezelése lesz a fő cél.Betölve a negyed évszázadot,töménytelen tapasztalással a hátam mögött,végre kezdem látni,miért vagyok itt.Miért is vagyok.
vannak dolgok,amiket mélységük miatt csak kerget az ember,ellentétes érzelmekkel,feszülten figyelve azokat,lovagolva a vegyes történések hátán,és csak megy bele a nagyvilágba...vhogy így éreztem magam az elmúlt időszakban:kívülálló,aki ott van az eseményeken,de csak megfigyelőként.eseményeket a teljesség igénye nélkül majd bepötyögök,most csak :
https://www.youtube.com/watch?v=U4rcAnEFL18&feature=related
ADAM CADMON KÉZIRATA
Első könyv
A príma matéria
"A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett.
Ezen az úton kételkedni annyi, mint eszelőssé válni, megállni annyi, mint elbukni, visszahőkölni annyi, mint feneketlen mélységbe zuhanni.
Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, uralkodóvá vagy őrültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz – se megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel. Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned; éles tőrként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg."
(Eliphas Levy: Rituel de la Haute Magié)
Sebastian, aki nem érkezett meg sehová
Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt, kicserélődött sejtjei. Néhány évszázaddal ezelőtt mégis ő volt az, akire örömök, szorongások, sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez vagyok én! Hans Burgner hitvány volt, mohó és zavaros fejű, de benne indult el az erjedés, amely életemet kiemelte a szüntelen ismétlődés körpályájáról. Ezért kezdem történetemet vele. Az orfikus misztériumok papjaként felkínálom kezemet a noviciusnak, aki követni akar az éjszaka sötétségébe, holdtalan erdők mélyébe, születésen, halálon, az alvilág ösvényein át Hadesz kapui felé. Kezemben fáklya van, és ismerem az utat. Aki velem tart, nem téved el. Hajnalra a felkelő nap templomához érkezünk.
*
Swandorfban születtem 1535-ben. Gyanítom, hogy apámnak nem sok köze volt ehhez, tagbaszakadt, szemtelen segédének annál inkább. Apám molnár volt; kövér, lilásfehér húsú, nehéz légzésű, jámbor és szórakozott ember, akivel anyám annyit sem törődött, mint egy liszteszsákkal. Az ő tűrhetetlen, szeszélyes, hangos, pillanatonként színét változtató egyénisége azonban megtöltötte a házat. A legállhatatlanabb asszony volt, akit ismertem. Sohasem tudhatta senki, hogy egy negyedóra múlva kihez lesz szerencséje; ábrándosan fuvolázó, gyöngéd várkisasszonyhoz-e, puritán, éles szentenciákat kilövellő aszkétanőhöz, kinek teste köré láthatatlan szőrcsuha csavarodik – nedves alsóajakkal, csillogó szemmel vihogó, részeg kurtizánhoz-e vagy rikácsoló kofához, aki mosdatlan szájjal káromkodik és agyba-főbe szid mindenkit. Véleményei ugyanegy dologról percenkint ellentmondtak egymásnak, s mivel erős, – tevékeny, fáradhatatlan és zsarnoki természetű volt, még egy bolha se maradhatott nyugton tőle. Mindenkit megmozgatott, ellentmondó parancsokkal összevissza hajszolt, és mikor a dolgok végképpen zűrzavarba fúltak és sikerült az embereket és állatokat az őrülethez közel sodornia, izgatottan és szinte elégedetten tekintgetett maga körül.
– Csupa hülyével vagyok körülvéve! – jelentette ki vércsehangon, majd váratlanul, inkább a jóleső izgalom hatása alatt sírni kezdett. Önmagát siratta. Erre mindig készen állott. Rémületében izzadó apámnak felrótta áldozatait, amelyeket érte hozott, eltemetett ifjúságát, véka alá rejtett szépségét… s itt mindig beleszőtte egy átutazó nemesember iránta érzett halálos szerelmét. – Selyemben, bíborban járhatnék! – zokogta hamis, patetikus hangsúllyal – és elrothadok egy büdös fészekben, ahol mindenki kihasznál! Még életemben nem kaptam egyetlen jó szót tőletek! A belemet kidolgozom értetek, s egyiknek sem jutna eszébe legalább annyit mondani: köszönöm, Theresa!
Saját szépségéről úgy beszélt, mint a természet jelenségeiről, mint a Napról, Holdról vagy csillagokról, s rögeszméje volt, hogy ellenállhatatlan. Ha nadrágos ember ráemelte a szemét, az már “rabja" volt. A nyápic kis inastól kezdve az egykedvű, öreg zsákhordókig, mindenki érte epekedett. Félszegen topogó parasztasszonyok, akik lisztjük őrlésére vártak, megrökönyödve, értetlenül meredtek rá, amikor egy-egy segéd háta mögött kacsintgatással, integetéssel hívta fel figyelmüket rá, hogy a mit sem sejtő legény milyen pillantással falta őt, vagy hogyan ért hozzá szándékosan reszkető kívánságában. Magas, két vastag cölöplábon álló, durva csontú asszony volt. Körte alakban kiszélesedő, hatalmas csípőjéhez képest válla keskenynek hatott. Arca szép volt. Bőre tiszta, hamvas, vonásai szabályosak, csak orrában lappangott valami nyugtalanító hegyesség. Sötét, egymáshoz kissé közel lévő, domború szemhéjú szeméből hideg keménység nézett ki. Nevetése bádogcsörgéshez hasonlított. Eszmélésem első pillanatától kezdve taszítást éreztem iránta. Mindenbe beletúró, minden elkülönülésbe betolakodó hangos erőszakossága zárkózottá, hallgataggá, elkülönülővé tett.
Alkalmazottaink úgy változtak, mint égen a felhőjárás. A legény is, akivel viharzó, epés, féltékeny viszonyt folytatott, születésem után hamarosan továbbállt. Apám és én azonban nehezebben szökhettünk meg előle. Apám már túl kövér, beteges és kényelmes volt, én meg még gyámoltalan gyermek, akit tehetetlenségem szolgáltatott ki neki. Ellentmondást nem tűrő szeretetkitörései, vaskos, nedves, harsány csókjai még elviselhetetlenebbek voltak, mint gyors, csípős, szapora pofonjai, amelyeket minden előzmény nélkül arcomra kent. Ha valamilyen okból el kellett mennem mellette a szobában, pofonra vagy csókra biztosan elkészülhettem. Igyekeztem mindkettőt elkerülni. Rettentően fukar volt, és mindenkitől sajnálta az ételt. Ő maga csak titokban ínyenckedett; apámnak és nekem nem győzte prédikálni, hogy a sok evés mennyire ártalmas, és a vallás parancsai is tiltják. A böjtöket könyörtelenül betartatta velünk. Segédeink és inasaink "poklosbélűek" voltak neki. Apám reszketett az ételért, én meg gyors növekedésemben falánk voltam, mint egy fiatal állat, tehát loptam az éléskamrából, és megettem mindent, ami kezem ügyébe került. Szánalmas és humoros élmény volt valahányszor szegény apámat rajtakaptam saját éléskamrájában, ahogy bűntudatos tolvajként tömködte magába a lekvárt. Mikor meglátott, sóhajtva és fuldokolva, a szemérmes cinkostárs alázatával nyújtott felém egy hosszú szál kolbászt vagy egy darab sült húst:
– Itt van, Hans… én már az édességnél tartok… csak anyád meg ne tudja! – mondotta suttogva. – Nagyon fájna szegénynek, hogy megtörtük a böjtöt… hiába magyaráznám neki, hogy Isten oltotta belém az undort a vízben főtt hal iránt… vallási kérdésekben ő olyan… dogmatikus.
– Azt hiszi, apám, ő koplal?! – kérdeztem tele szájjal. – Esze ágában sincs! Gesztenyével töltött kacsát evett az árnyékszékben. Láttam!
– Kilested anyádat az árnyékszéken?! – megbotránkozva nézett rám, de a megbotránkozáshoz sem volt sokáig ereje. Legyintett. – Nem érted őt, Hans. Neki fontosabb a mi lelki üdvösségünk… Hagytam neked egy kis lekvárt… Utána dobd az üveget a patakba.
Apám hamarabb menekült meg, mint én. Ebéd közben megállt a kanál a kezében, feje előbb piros, majd sötétlila lett – lefordult a székről, és meghalt.
Anyám meglepő változatokban siratta meg. Először csodálatos, drámai özveggyé magasztosult. “Szegény, jó drágámnak" nevezte. Érzelmes jeleneteket költött utolsó óráiról, azokról a szavakról, amelyeket az elhunyt halálának előérzetében hozzá intézett: “Te voltál a legnagyszerűbb asszony a világon, Theresa!… Ha száz életem volna, akkor sem tudnám meghálálni, amit értem tettél… Mi lett volna belőlem nélküled?!" Az igazság az, hogy halála előtt néhány órával rettenetesen összeszidta a megboldogultat egy vászonnadrág miatt, amely szélesen felrepedt a fenekén, amikor lehajolt. Később hallottam, hogy epésen azt mondta valakinek: “Halálra zabálta magát. Tudtam, hogy ez lesz a vége!"
A malom élete egyébként érdekes volt és változatos. A környező falvakból parasztok érkeztek szekereken, őrölni való búzát és híreket hoztak. A malomtól nem messze széles országút húzódott, amelyen a szekereken kívül néha előkelő hintók is átutaztak. Nem sok időt töltöttem otthon. Az országúton vándorlegények meneteltek, szabad, dalos kedvű fickók, akiket Nürnberg nagy mágnese vonzott magához. Gyakran hozzájuk szegődtem, és addig kísértem őket, míg a fáradtság, éhség és az alkonyat haza nem kergetett. Hallgattam meséjüket, magamba szívtam vidám gyökértelenségüket és az ismeretlen, a távoli, a csodálatos légkört, amely körüllengte őket. Álmomban végtelenné nyúlt lábam alatt az országút. Almomban nem fordultam vissza.
*
Anyámnak volt egy nagybátyja, aki időközönként beállított hozzánk. Sebastiannak hívták. Anyám mélységesen szégyenlet te őt, de megmagyarázhatatlan módon félt is tőle. Nem merte kiutasítani, és ellátta mindennel. Sötét arcú, magas, sovány, kopasz ember volt, keselyűorral és táskás, véreres szemmel. Ha vékony, gúnyos száját széthúzta, láthatóvá lettek hosszú, sárga fogai. Egyik füle hiányzott. Meglehetősen piszkos volt, és erősen ivott. Tudott írni, olvasni, és ha beszélni kezdett, mindenki elnémult körülötte. Anyám azt mondta, rengeteget hazudik, de ő is odahallgatott, mikor idegen országokról, sötét bőrű szigetlakókról, óriásokról és törpékről, egyszemű, egylábú szörnyekről, repülő emberekről mesélt, és úgy tüntette fel, mintha ezeket személyesen látta volna. Értett az amulettek, szerelmi báj italok készítéséhez, jósláshoz, ráolvasáshoz. Szóval “boszorkánymester" volt. És nekem hallatlanul imponált. Öt tartottam a legkülönb embernek mindazok között, akiket ismertem.
Lassanként azt is megértettem, anyám miért fél Sebastiantól. Attól tartott, hogy “megrontja" őt. Magábavéve az is, hogy akadt a világon egy ember, aki anyám borzalmas természetét megfékezte, határtalan tiszteletet ébresztett bennem. Hozzászegődtem Sebastianhoz, és nem tágítottam mellőle. Követtem hosszú sétáin, és csodálattal vegyes borzadással figyeltem, ahogy részegen beszélt és gesztikulált magában.
– Nem! – mondotta. – Aki nem Szaturnusz jelében született, az hiába töri magát… – hirtelen megtorpant, és gúnyos hangon nyekeregni kezdett:
"Quide virgis fecit aurum
Gemmas de lapidibus…"
Nevetésben tört ki, amely keserves kecskemekegéshez hasonlított, azután továbbrohant. Rövid gyereklábam alig bírta követni.
– Marhák! Marhák! – tört ki időnként.
Eleinte nem vett tudomást rólam, keresztülnézett rajtam. Azután lassanként feltűnt neki, hogy mindig körülötte vagyok.
– Mit akarsz… he?! – förmedt rám.
Annyira megijedtem, hogy izzadni kezeltem. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki azt, amit érzek iránta, hiszen magam sem voltam tisztában vele.
– Én… – nyögtem ki nagy nehezen – olyan akarok lenni… mint… mint maga…
Kicsit meghökkent:
– Úgy… he…? Aztán miért?!
– Mert… maga… más. Magától félnek. Anya is fél.
Jól megnézett. Arcáról először tűnt el a fanyar, rosszindulatú kifejezés. Egészen más volt így: öreg, fáradt és reménytelen.
– Eredj csak játszani, kisfiam… Eredj szépen – hangja is másképpen csengett. Fakó volt és szomorú. – Ne járj az én nyomomban. Vess magadra keresztet, és mondd azt: távozz tőlem! Én elátkozott vagyok. Ez a malom a tiéd lesz majd. Őröld a lisztet, és ne gondolj másra. Azt mondom, verd ki a fejedből az egészet. Ne higgy nekem. Én csak beszélek összevissza, különben ordítanom kellene és fejemet a falba vernem. Semmit se tudok. Semmit! Elindultam az otthonomból, nincs feleségem, nincsen gyermekem, és nem érkeztem meg sehová. Megmérgezett az aranylidérc. Három világ fölött akartam úrrá lenni, és nemsokára megdöglöm az árok szélén. – Szemébe szenilis könnyek gyűltek, s az én szívem végtelen szánalommal telt meg iránta.
– Ne mondja ezt… ne… – kértem, és én is elsírtam magamat.
– Miért sírsz? – mondta nyersen. – Jobb dolgokat sirass meg! Remélem, most már nem akarsz hozzám hasonlítani? – kabátja új javai dühösen kitörölte a szemét.
– De… igen – mondtam állhatatosán. – Meg akarom tanulni a varázslatokat. Varázsolni akarok. Meg hogy féljenek tőlem. És az emberek azt tegyék, amit parancsolok, meg…
Elnevette magát.
– Makacs egy kölyök vagy! Keményfejű, mint én voltam. – Megfogta két vállamat:
– Ha én nem veszlek kézbe, elbolondít más. Én legalább vigyázok, hogy egészen el ne menjen az eszed. Attól még nem lesz semmi bajod, ha írni, olvasni megtanítlak…
Ebben is tévedett szegény.
*
Így barátkoztunk össze. Sebastian tanítani kezdett. Egyre jobban ragaszkodott hozzám; annyira, hogy nem tudott elmenni tőlünk. Azelőtt néhány hónapnál tovább sohasem maradt egyfolytában. Továbbűzte nyughatatlan természete. Most azonban, anyám nagy bosszúságára, ott maradt, hogy velem lehessen. Beavatott minden titkába, bánatába. Én is úgy megszerettem, mintha apám lett volna. Tanítási módszere rendkívül érdekes és mulattató volt, és ezért játszva tanultam meg írni, olvasni, számolni, sőt némi latin is rámragadt, mert beszédét gyakran tűzdelte meg latin idézetekkel, amelyeket azután lefordított nekem. Volt egy pár könyve az alchimiáról, ezekre rávetettem magamat, és annyiszor átolvastam, hogy kívülről tudtam őket. A betűk, attól a pillanattól kezdve, hogy értelmükbe behatoltam, megrészegítettek. Legnagyobb hatást egy Flamel Miklósról, a híres francia alkhimistáról írott könyv tette rám. Arról szólt, hogyan jutott Flamel a Philosophorum Lapide, a Bölcsek Köve birtokába. Flamel 1330-ban született Pontois-ban. Párizsban élt igen szűkös viszonyok között. Azután 1382-ben egyszerre mint dúsgazdag ember tűnt fel ugyancsak Párizsban. Vagyona kifogyhatatlannak látszott. Hihetetlen összegű alapítványokat tett, tizennégy kórházat alapított, három kápolnát építtetett. Gazdagsága a királynak is szemet szúrt, sőt a parlament is vizsgálat tárgyává tette, de csak annyit tudott kideríteni, hogy Flamel a Bölcsek Kövének birtokában, a nem nemesfémek arannyá változtatásával szerezte vagyonát. Flamel, saját leírása szerint, 1357-ben olcsó áron vett valakitől egy kéziratot, mely fakéregre volt írva. Huszonegy évig hiába próbálta kibetűzni. Végül is útra kelt, hogy megfejtesse. Spanyolországban, St. Jago de Compostellában ráakadt egy tudós orvosra, akinek sikerült a kéziratot kibetűzni és lefordítani. Kiderült, hogy egy Ábrahám nevű zsidó írta testvéreinek. A Bölcsek Kövének előállításáról szólt. Flamel azt állítja, hogy ez a csodatevő anyag nemcsak a higanyt változtatja át arannyá, hanem az életet is meghosszabbítja…
“Az életet is meghosszabbítja…" Az arany maga nem nagyon érdekelt, de a haláltól való menekülés lehetősége lázba hozott, felkavart lelkem mélyéig. Sebastian látta, mi megy végbe bennem, és megijedt.
– Hallgass rám, Hans! Hallgass rám, az Istenért! Az én fejemet is az alchimia csavarta el. Jobb, ha egy szót sem hiszel belőle! Én utánajártam… és mindent megpróbáltam. Dolgoztam egy ilyen sarlatánnál, aki azt híresztelte, hogy birtokában van az Aurum Potabilének. Közönséges szemfényvesztés volt. Egy bárót akart megkopasztani… rájöttek. Az életével fizetett érte. Nem mentette meg az elixír. Nekem a fél fülembe került.
– Azért nem biztos, hogy minden alchmista csaló! – tartottam ki makacsul. – Be tudod nekem bizonyítani, hogy Bölcsek Köve nincsen?!
Hallgatott. Félrenézett.
– Azt… nem mondom, hogy nincsen, Hans. Van. De magunkfajta ember sohasem juthat hozzá. Nekünk csak az életünket teszi tönkre. Tűzbe repülő bogarak leszünk tőle. Az alchimia fejedelmek kedvtelése. Koldusokat, akiken rajta ragyog a sárga láng visszfénye, kínzókamrákba juttat. Elég besúgni valamelyik kóbor szemfényvesztőről, hogy birtokában van a “Vörös Oroszlán", s egy király, uralkodóherceg, tartományi gróf vagy főpap máris foglyul ejti. A szamár azután kövérre falja a hasát, félelmében inni kezd, mert tudja, amit nem tud, ötöl-hatol, míg ráunnak, és elválasztják fejét a testétől. Persze, hogy nem mindegyik csaló. Eszelős némelyik. Azt hiszi, csak egy lépés, egyetlen kísérlet választja el a sikertől, s magától sétál a hálóba, hogy felszerelt műhelyhez, fontos anyagokhoz jusson…
– És az igaziak… hol vannak az igaziak?! – kérdeztem mohón.
– Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, hogy miért. Mindenütt felőlük a környezet formáját és színét. Alámerülnek a tömegben. Alakoskodnak. Jársz utánuk faluról falura, városról városra, és mindenütt éppen előtted járt egy. Végrehajtotta vagy valakivel végrehajtatta a transzmutációt, hogy a misztikus tűz ki ne aludjék, hogy az emberek szívében el ne üljön a kínzó nyugtalanság… azután nyomtalanul eltűnt.
– De miért kell alakoskodniok és eltűnniük?! Hatalmasabbak lehetnének a királyoknál is és…
– Éppen ezért. Nem szeretik a kínpadot. A király csak szolgákat tűr meg maga körül. Az Adeptus pedig uralkodó. Legyőzte a legfélelmetesebb zsarnokot, a halált. Nem azért él, hogy telhetetlen hódítók és kicsapongó életű fejedelmek üres kincstárát arannyal töltse meg. Az alchimiának csak a felületét jelenti az aranycsinálás. Az alchimia mély-mély tenger, Hans, de egyedül a kiválasztottaknak tárja fel igazi tartalmát. Mi pedig nem tartozunk a kiválasztottak közé. Ezt ma már biztosan tudom. Az Adeptusok, akik tudnak aranyat csinálni, nem csinálnak maguknak aranyat, és az életet, amelyet megnyertek, semmire sem becsülik. Nincsenek vágyaik. Én reszketek, ha az aranyra gondolok, és azért szeretnék évszázadokig élni, hogy a föld minden nagy pocsolyájában meghemperegjek. Ezért… tudod… ezért nem jutottam sehova, és te sem jutnál, Hans! Hozzám hasonlítasz. Ugyanabban a jelben születtél. Verd ki a fejedből az alchimiát, mert boldogtalan csavargó lesz belőled, és örökélet helyett ezt az egyetlen életedet is elveszíted.
Beszélhetett nekem. Fertőzött voltam lelkem mélyéig. Semmi mást nem hallottam Sebastian szavaiból, csak a bizonyosságát annak, hogy az elixír – valóság! Van. S ha van, én meg fogom szerezni. Mi tarthatna vissza tőle? Azért, mert Sebastiannak nem sikerült? Nekem sikerülni fog. Én nem halhatok meg. Élnem kell. Sokáig, örökké! Nem válhatok püffedt, büdös hullává, mint szegény apám, aki a nyári hőségben órák alatt rothadni kezdett. Ez a gondolat elviselhetetlen, dühítő és aljas!
Sebastian egyre többet ivott.
– Most már miattad is iszom, Hans – mondotta, amikor szemrehányásokkal halmoztam el. – Eddig csak magam miatt ittam. Látom, hogy véged van. Legalább téged válthattalak volna meg saját nyomorult sorsommal!
Próbáltam visszatartani. Kérleltem, ne tegye tönkre magát; nélküle egy pillanatig sem bírnám ki az életet anyám mellett. Sírt – gyakran sírt már –, fogadkozott, megígérte, hogy rá se néz többé italra. Másnap hajnalban talicskán toltam haza a kocsmából az inasok gúnyolódása, a segédek durva röheje közben, szégyentől égő arccal, de összeszorított foggal, konokul. – Akkor is, ha tökrészeg – gondoltam –, akkor is többet ér a kisujja körme, mint a ti vastag, kongó fejetek! Hülyék! Barmok!
Egy ilyen részeg önkívületében érte utol a halál. Mikor ott feküdt mozdulatlanul, szőrös, leesett állal, szürkén és aszottan, mikor nem remélhettem többé, hogy krákogva, cudar fejfájással előkászálódik ágyából, véreres, könnyben úszó szemét alázatos kutyapillantással rámemeli, és fogadkozik: “Ne szólj semmit, kérlek, ne szólj semmit, Hans, miért is hinnél nekem?! Szemétrevaló, rohadt állat vagyok. De idehallgass… utoljára történt! Köpj szembe, ha még egyszer leiszom magam… majd meglátod!" –, akkor megértettem, mit jelent a világon egyedül maradni. Elbújtam a magtárak háta mögé, és keservesen, dühösen, toporzékolva sirattam Sebastiant. – Miért hagyott itt?! – Szükségem volt rá, mint a kenyérre és vízre. Az egyetlen szálat tartotta, amelybe kapaszkodhattam, amely célom felé vezetett. Másodszor láttam közelről a halált, és tudtam, sohasem fogok beletörődni. Egy pillanattal előbb még él, mosolyog, érez, a meleg, édes kék tengerek szigeteire gondol valaki, amelyeken ősrégi, kincsektől roskadozó paloták emelkednek, azon töpreng, miféle lények élnek a többi csillagon, a Hold merev arcát kutatja, ciklopszokról, szörnyekről mesél… s azután hirtelen elfekszik holtan. Körmei lilák, teste fakeménységűre merevszik, arcán idegen mosoly, és néma, mint a kövek. Nem! Ez túl gonosz és értelmetlen! Sebastiannak annyi mindenért kellett volna még élnie… és nekem… egyáltalában nem szabad meghalnom!
*
Anyám, ahogy öregedett, egyre elviselhetetlenebbé vált. Indulatai, szenvedélyei gáttalanul törtek ki belőle. Segédeink nyíltan gúnyolódtak mesterkedésein, amelyekkel ágyukba akart bújni, és fehérmájúnak csúfolták. Amelyik hajlandó volt viszonyt kezdeni vele, az rögtön a ház urának képzelte magát, és még nekem is parancsolgatott, Anyám az egyik ilyen szőrös mellű, lapát tenyerű gorillába halálosan beleszeretett, s noha húsz évvel idősebb volt nála, feleségül akart menni hozzá. Én persze sehogy sem egyeztem jövendő mostohaapámmal. Tudtam, hogy anyámat csak a malom miatt bolondítja, de hiába beszéltem az érzéki hevületektől megszállott asszonnyal. Kirobbanó ellentéteinknél mindig szeretőjének adott igazat. Nagy kamasz voltam már, “rossz szájú és kémlelő szemű", aki “féltékeny anyja boldogságára". Irigynek, önzőnek nevezett. Egész életében nem volt egyetlen jó perce sem, apám mellett csak robotolt, engem “a szíve vérével táplált" és most, mikor elérkezett hozzá az “igazi", keresztbe fekszem a lába előtt. Elegem volt. A ház, a táj, a zúgó patak sem tartott vissza, idegenné vált, mintha Sebastian elköltözött lelke belőlük is kivont volna minden hőt és fényt. Az országút pora pedig aranyszínűén szállt fel a napban minden szekér, hintő és vándor után. Lázas türelmetlenség fogott el. Mire várok itt? Úgy éreztem, minden nappal, minden órával elmulasztok valamit valahol, távol innen, új vidékeken, új emberek közölt. Nürnberg forró szívének lüktetése hozzánk is elhatolt. Jöttek és mentek a vándorlegények; híreket hoztak, énekeltek, meséltek. Nem volt maradásom többé.
Anyámat és gyermekkorom színhelyét búcsú nélkül hagytam el. Tarisznyámat megtömtem élelemmel, és magammal vittem Flamel Miklós történetét.
Tizennyolc éves voltam, amikor elindultam Nürnberg, a szabad város felé.
Szepes Mária
A VÖRÖS OROSZLÁN
Misztikus regény
Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989
© Szepes Mária
ISSN 0238-5457
ISBN 963 7403 38 8
Felelős kiadó: Erdei Grünwald Mihály
Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit
A borítót tervezte: Konecsni György
Műszaki vezető: Lantos Kálmán
Műszaki szerkesztő: Gregor László
Kiadványszám: 89/5
Terjedelem: 15 (A/5) ív
Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539)
Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
ADAM CADMON
Adam Cadmon levele sok évvel ezelőtt, 1940 nyarán érkezett el hozzám a kis házba, amelyről néhány bizalmas barátomon kívül senki sem tudott. Alacsony parasztház volt, vadszőlővel futtatolt verandával, zöld zsalus ablakokkal és meszelt falakkal. Szelíden lejtő domb oldalába ágyazva állott, öreg, illatos hársak sátra alatt. Sem vonaton, sem autón nem lehetett megközelíteni; a legközelebbi vasútállomástól egyórás, dombokon áthaladó út vezetett hozzá, A posta is csak hetenként egyszer cserkészett fel "Noé bárkájába", ahogy tanyámat elneveztem. A ház szobáit belül kényelmes, modern lakóhelyiségekké alakítottam át, de a vizet kézzel pumpáltam fel a kútból a tartályba, este pedig petróleumlámpával és gyertyákkal világítottam, de 1940-ben mi, érzékenyebb emberek általában már szívesen emigráltunk a "primitív" múltba a "kultúra" dühöngő áldásai elől.
Ablakaimból s verandámról szőlővel beültetett, széles dombhátakra, s lábuknál a Duna tükrös felszínére láttam.
Házamat gondos kereséssel, szándékosan választottam ilyen hozzáférhetetlen helyen. Éreztem, ha nem tépem ki magamat a város zaklató légköréből, sohasem jutok el munkám befejezéséhez.
Foglalkozásom a városhoz köt. Mint egy nagy kórház idegosztályának vezetője, teljességgel lehetetlennek látszott, hogy függetleníteni tudjam magamat egy csomó kötelezettség alól. A különféle pályák között talán az orvos leginkább rabszolgája mesterségének, mert olyan területen áll poszton, ahol nincsenek szabályozható dolgok; minden esemény sürgető, ijesztő váratlansággal tör elő, és nem tűr halasztást.
Az irány, amellyel pionírként foglalkozom, súlyos dilemma elé állított. Mesterségem és könyvem is – amelyhez éveken át gyűlt az anyag – egész embert kívánt. Bizonyos részletkérdések tisztázásához nagy olvasási restanciám volt. Megkíséreltem az éjszaka egy részét feláldozni, de egészségem sínylette meg, s ami még rosszabb, maga a munka is. Olyan problémákat tárgyaltam, amelyek összpontosított erőkifejtést követeltek, különben tételei meggyengültek, és kitűnő támadási felületet nyújtottak. Én pedig nem kockáztathattam azt, hogy félreérthető, silány, rossz érvekkel védjek egy döntő fontosságú, igaz ügyet. Sok halasztás, megalkuvás után végül négy hónapi betegszabadságot kértem. Úgy vetettem magamat az ügybe, mint a szakadékba ugró: zavart lélekkel, hangos lelkiismeret-furdalással, amelyet elnyomott a mindenen áthangzó, belső sürgetés. Legügyesebb asszisztensemet helyettesül állítottam a kórházban, és kisétáltam a világból.
A magány és a munka varázslatos békessége nem rögtön fogadott magába. Az első héten még bennem nyüzsögtek nyugtalanító torzókként a félbehagyott esetek, de azután kíméletlenül megöltem őket magamban az egészséges szkepszissel, hogy az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál. A folyamatosság görcsös fenntartásánál, néhány ember izolált kezelésénél sokkal fontosabb, hogy az általam megismert, kikísérletezett és bevált módszer általánossá váljék, és megfékezze magát a betegséget. Mivel e könyvben szerepem úgyszólván személytelen, csak annyiban térek ki munkára természetére, amennyiben az Adam Cadmon alakját és megjelenését érthetőbbé teszi, s hozzátartozik az ő csodálatos történetéhez.
Huszonöt éve foglalkozom az idegbajokkal, s körülbelül tíz éve annak, hogy teljesen új útra tértem a tekintély zsákutcáiból – anélkül, hogy kísérleteimet és eredményeimet eddig nyilvánosságra hoztam volna. Ismerem és tisztelem a tudomány óvatosságát, sokszor túlhajtott védekezését az úttörőkkel szemben, s elkészültem rá, hogy munkám nevetségességbe fullad, támadások pergőtüzébe kerül, vagy egyszerűen agyonhallgatják, de mindez nem érint. Néhány tehetséges tanítványom, akiket nem lehet majd kirekeszteni a gyógyászat területéről, alaposan “fertőzött" már: az én módszereim szerint gyógyít. Statisztikánk figyelemre méltó számokat mutat, s főleg betegeink, a senki földjén bolyongó élőhalottak váltak kísértetekből újra emberekké.
Rendszeremet metapszichoanalízisnek neveztem el, Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és a – világot. Persze nem sorolom ide az agy alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak. A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben.
A szellemnek s így a gyógyászatnak is ezt az általános forradalmát már nem sokáig lehet hosszú latin szavak ráolvasásával palackba kényszeríteni, mint a mesebeli óriást, mert az idők terhesek vele, szívhangjai benne lüktetnek a világban, nemsokára meg kell születnie akkor is, ha a bábákat elégetik érte. Hogy a tudománnyal szemben való eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen, nyíltan bevallom irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek Hermes Trismegistosban, az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ősi hagyományokban, amelyek gyökerei egy, csak most előderengő, történelem előtti, hatalmas múlt ködébe vesznek. Az igazság a későbbi idők folyamán is mindig megjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá. Gondoljunk csak Paracelsusra, kollégái gyilkos irigységére, amely végül is bezúzta koponyáját, egy olyan koponyát, amelyért hiába kínáltak volna fel néhány ezer fejet a magukéból: sárért akkor sem lehet aranyat venni, ha tonnaszám mérik.
Adam Cadmon levele csak néhány sort tartalmazott:
"Mélyen Tisztelt Tanár Úr!
Remélem, személyes látogatásommal sikerül majd kibékítenem azért, hogy munkájában megzavarom. Mind össze két napon át kívánom vendégszeretetét igénybe venni. Érkezésem pontos idejét még nem tudom, mert néhány ügy elintézésétől függ, de úgy gondolom még e héten utazhatom.
A viszontlátásig szívélyesen üdvözli
híve:
Adam Cadmon"
Így írta alá: Adam Cadmon. A levelet Budapesten adták postára.
Első gondolatom az volt, hogy valamelyik barátom megtréfált. Címemet hárman ismerték. Az asszisztensem, pesti házvezetőnőm és szórakozott agglegény kollégám, akivel végtelen sakkcsatákat hadakoztam végig, s aki kórházban feküdt súlyos epekő-operációval. Megbízhatóságukban nem kételkedtem. Tudtam, hogy címemet nem árulták el senkinek – sem ismerősnek, sem idegennek. Akkor hát honnan szerezte meg mégis ez az “Adam Cadmon", miért nevez! magát ezen a kabalisztikus néven, amely a kozmoszt jelenti – és mit akar tőlem?
A zavarástól való bosszús félelmemet elnyomta növekvő kíváncsiságom. A levélből és a névből mágia szállt fel. Újra és újra visszatértem hozzá, foglalkoztatott. Vizsgáltam a keskeny, egyenes dőlésszögű, hasonlíthatatlanul eredeti írást. Volt benne valami hieroglifaszerű. A borítékon nemcsak nevem állt ott világosan, hanem a többi részletes utasítás mellett a ház elnevezése is, amelyet sehová nem írtam fel, és csak baráti körben emlegettem: Noé bárkája. Megfejthetetlen volt. Szinte izgalommal vártam Adam Cadmon megjelenését.
Azon vettem észre magamat, hogy reggel, ébredéskor első gondolatom az, vajon ma megjön-e? Harmadnap már nem bírtam a tétlen bizonytalanságot; önmagamat áltatva, hogy csak gyufáért, gyertyáért meg némi élelmiszerért igyekszem a faluba, lesétáltam a vonathoz. Az állomáson nem szállt le senki. Csalódást éreztem. Otthon megtudtam azonban, hogy távollétemben megérkezett.
*
A verandán ült, mikor beléptem. Felállt, hozzám lépett, és a kezét nyújtotta.
Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. Vonásai enyhén mongolosak voltak, arcbőre kreol, bár csak annyira, amennyire Európában is előfordul. Világítóan zöldeskék, mandulametszésű, nagy szemétől nehéz volt elvonni a tekintetet. Széles, magas homloka nemes domborulataival, finoman homorú halántékával a természet mesterművének tűnt a képzett frenológus előtt. Fekete, simán hátrafésült, tompa fényű haja mélyen a nyakába simult. Kényelmes, fehér nyári öltönyt viselt. Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derűs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna.
Halk, egyenletes hangján legelőször munkám iránt érdeklődött. Mialatt beszélgetésbe mélyedtünk, nem éreztem meglepődést, mennyire tájékozott felőle. Készülő könyvemből részleteket idézett, s én ezt magamban futólagosan elintéztem azzal, hogy biztosan az orvosi közlönyben írt cikkeimet olvasta – de hirtelen, szó közben rádöbbentem: éppen ezekről a dolgokról sehol nem tettem említést. Csak a papír tud róla íróasztalomon, a töltőtoll, meg én. Illetve… rábámultam, s ő elmosolyodott.
– Nem boszorkányság! Csak egy lépés előre, azon a területen, amelyen ön is munkálkodik. Az egész komplexum készen van a tudatában, és én leolvastam. Ez a képesség minden emberben benne szunnyad, csak ki kell fejleszteni.
Ez a magyarázat hirtelen egy olyan síkra zökkentett át, ahol a világkép néhány dimenzióval gazdagabb.
Beszélgetésünk a háborúra terelődött. Azt mondotta, Lublinból érkezett egyenesen azért, hogy meglátogasson, s holnapután már indul is vissza. E kijelentése különféle kérdések tömegét kavarta fel bennem. Mit keres Lublinban, ahol a legkegyetlenebb háború pusztított, s ma is szörnyű elnyomás uralkodik. Lengyel talán? Tökéletesen beszélt magyarul, bár egy alig érezhető idegenszerű akcentussal. Budapesten csak egyetlen napot töltött, nem ismer ott senkit, egyenesen hozzám jött… de hát akkor ki adta fel Budapestről a levelet négy nap előtt, honnan tud rólam és egyáltalában, hogyan utazhat magánember a háborús zónákon át?!
– Nem vagyok lengyel – felelte gondolatomra. – 1939 júliusában költöztem Lublinba.
– Német! – ötlött fel bennem a szorongó gyanú árnyékával együtt. – Csak nem…
– Tibetből jöttem – mondotta egyszerűen. – Ezt a látogatást már ott elhatároztam. Ha eltakarítja lelkében a pillanatéletű tudat gondolatlepkéit, megtalálja alatta a bizonyosságot, hogy várt rám. Persze a kijelölt ember nemcsak az értelmével várakozik, hanem a sejtelmeivel, előérzeteivel, nyugtalanságaival, s a kimeríthetetlen hitével abban, hogy a kifejezhetetlen, a háromdimenziós élet szigorú törvényeivel megközelíthetetlen lényeg jelentkezik s megmutatkozik egyszer. Kettőnk között csak annyi a különbség, hogy ön sejt valamit, én meg emlékezem. De közös munkánkra nézve ennek nincsen jelentősége. Fontos, hogy tud a dolgokról, szilárdan véghezviszi azt, amivel megbízták, és ismertetőjeleit hiánytalanul megőrizte.
– Mi az, amivel megbíztak… kik azok, akik megbíztak és… micsoda ismertetőjeleket őriztem meg?! – szakadtak ki belőlem a kérdések.
– A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat. Emlékezés alatt én az előző életekre való emlékezést értem. Ön tudja és hiszi, hogy az újraszületés valóság, vannak ismeretei és saját sejtelmei róla. Én emlékezem, ön érzi, hogy nem először találkoztunk ma, én tudom. Ön egy belső parancsra elvonult ide, Noé bárkájába, hogy befejezze munkáját, amelyre a jövőnek szüksége van, én tudom, hogy ez a belső parancs megbízás onnan, ahol az új Eont készítik elő a szellem forradalmárai, a megújult lélek összeesküvőin át. Ön közéjük tartozik, anélkül, hogy ez életében tudna róla, de biztosíthatom, tudatosan esküdött fel valamikor. Világos, ugye?
Önkéntelenül igent bólintottam, noha ez a “világosság" inkább elvakított, mint látóvá tett. Furcsa, emelkedett állapot tartott hatalmában, míg Adam Cadmon házamban tartózkodott. Jelenlétében nem tudtam vitázni, analizálni, ellenszegülni. Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán szuggesztió áldozatául estem, mert minden szava a megismerttel, az érvekkel alátámasztható tényekkel szemben olyan meggyőző erővel zuhan belém, hogy a kétely csíráját is összezúzza. A szuggesztióval azonban éppen eleget kísérleteztem ahhoz, hogy tudjam, mennyire más természetű dologgal kerültem most szembe. Semmiféle áthangolás! szándék, erőszakos áram nem indult ki belőle. Csak önmaga volt, a megismerésnek, uralt szellemi erőknek és képességeknek hatalmas töltésével, s megnyilatkozásait nem tétova, emberi bizonytalansággal, hanem átütő, súlyos bizonyossággal telítette.
*
Este, vacsora után a kertben üldögéltünk. Sötét, csillagokkal teletűzdelt égbolt feszült fölöttünk. A csillagképek láthatatlan üvegburára festett ábrái kör ül ragyogtak bennünket. Sápadt, titokzatos folyamként ömlött át a horizonton a Tejút. Közel a nagy teleholdhoz két, éles fényű csillag szolarizált: a Szaturnusz és a Jupiter szoros közelállásban, konjunkcióban egymással. Szemem e két csillagon kötött ki, s eltűnődtem hatalmukon, egymásnak ellentmondó s egymást mégis kiegészítő erőiken. Jupiter a nagy jótevő; tüzes, lendületes, építő – Szaturnusz az akadályemelő, dermesztő, szenvedést hozó s transzcendens lényegében a szenvedésen át tanító bolygó. Jupiter a Nap barátja, Szaturnusz a nagy magányos. Egyik veszélye a tűz, a másiké a dermedés. Vajon micsoda hatásokkal telíti a világot e két óriás küzdelme?
– A Messiások konstellációja – mondotta mellettem Adam Cadmon halkan.
Megrezzentem. Egyszerre felzúgott bennem e hasonlíthatatlan éjszaka varázslata. Adam Cadmon megint a gondolatomra felelt.
– A Jupiter és a Szaturnusz konstellációja előzte meg Krisztus születését is – folytatta csendesen. – Akkor a Halak jegyében állt a nagy konjunkció. Most a Bikában áll. Amaz a kereszténységet hozta el a világnak, ez pedig majd a filozófiai és társadalmi forradalmat, a szellem megváltását hozza az anyag rabságából. A Messiás, aki most születik, az új Eon kapunyitója lesz.
– Egy új Messiás születik… Hol? Mikor? – kérdeztem értetlenül.
– Lublinban. 1941 áprilisában. A lublini gettóban, ott, ahol legsúlyosabb a teher és legnagyobb a sötétség. A megalázottak és megnyomorítottak között. Árnyéka messze előrenyúlt: a Bűn Embere, a Törvénytaposó, a hazugságnak minden hatalmával és jelével megjelent már. S ahol az árnyéka a földre vetődött, ott megjelenik fénylő mása is – a káprázat mellett a valóság. Az Antikrisztussal szemben a Szabadító. S hogy az írás beteljék, s az idő örök hullámverésének visszatérő ritmusa hallhatóvá váljék, egy zsidó leány törvénytelen fiaként jön a világra; egy fajtájának bánatával, szenvedéseinek félelmetes okosságával, üldöztetésének rémült gyöngeségével terhelt zsidó lány fia lesz. Ez a szelíd leányanya mása annak az ősi anyának, aki ezerkilencszáznegyven év előtt megszülte fiát egy istállóban.
Hangja halkan, egyszerűen csengett, bennem mégis tűz gyűlt tőle. Lenyűgözött a határtalan, értelmen túli bizonyosság, hogy minden szava megrázóbban igaz, mint a látható dolgok körülöttem.
– És ön… Miért van ön Lublinban?! – ez volt az első kérdés, amelyet személyéről nekiszegeztem.
– Ha majd az emberi gyűlölet és esztelenség istállójában megszületik a Bölcsesség, a csillagot követve felkeresik Őt azok, akiket meghívtak a keresztelőre. Hozzám már eljutott a hívás. Azért jöttem vissza a névtelenségből, hogy helyet készítsek Neki, és megjelentsem üt. Azért jöttem, hogy az Igazaknak tudtára adjam: ezek azok az idők, amelyekről a jövendölések szólnak. Olyan napok következnek, amelyek malmai gyorsan őrölnek, és összezúznak minden emberi támasztékot. Tüzek támadnak, amelyek fölégetik az anyag utolsó menedékeit is. Nem lesz talpalatnyi föld, tenyérnyi tető, ahol a menekülő megállhatna, ahol az üldözött elbújhatna. Utoljára omlik le talapzatáról az annyiszor felállított aranyborjú. Könnyek áradata nem lágyítja meg a könyörtelenség démonainak szívét. A vér tengerré dagad és elönti az országokat, városokat, utcákat, házakat, termőföldeket kerteket, tavakat és folyókat; mert a Vízöntő hűvös óceánja előtt mindig vér mossa tisztára a földet.
A szenvtelenül pergetett apokaliptikus szavak értelme hosszú ideig nem tudott agyamba, idegeimbe törni. Kábultan néztem a tücsökciripeléstől zúgó táj sötét, szelíd körvonalait. Üde, hűs szagok simogatták arcomat, akác- és bodzaillat. Egy messze tanyáról kutyaugatás hangzott. A folyóparton békák rekedt, lágy hangja kérte az esőt. A vér, halál, aljas durvaság fogalmai meghátráltak az éj tiszta békessége elől… hirtelen rámtört azonban valahonnan a jövő misztikus dimenziójából s az Akasából* az eljövendő évek borzalmainak sejtelme, a minden elbírhatót és elképzelhetőt meghaladó pusztítás és pusztulás, a gyűlölet őrjöngése, védtelen tömegek kiszolgáltatottsága, a démoni vitustánc félbeszakíthatatlan, öngyilkos rángatódzása – s a csendes táj is megelevenedett egyszerre. Baljós hangok, félelem, lapuló nyugtalanság csak idegekkel érezhető, állandó remegése lüktetett benne, s szívszorító, verejtékes várakozás a hirtelen felvijjogó szörnyűségre – olyan tömény és annyira valóságos volt ez az érzés, hogy fulladoztam tőle, s szívem rohanó lüktetésbe kezdett.
[* A hinduk szerint a világéternél sokkal finomabb, ősibb anyag, éppen olyan ősi, mint maga a szellem. Az Akasa tartalmazza a Kozmosz eseményeinek minden ideáját. Nincsen kauzalitásnak alávetve, csak a belőle alkotott formák tartoznak az okság törvénye alá.]
– Nem! – törtem ki elhárítón. – Ilyen mélységek nincsenek az emberben! Ezt nem bírhatja el egyetlen lélek sem!
– A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény vagy a Sötétség erői jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják. A lélek a lét változó, szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek ráömlenek majd, olyan elementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek minden védtelen, gyönge ponton. A gyűlölet ereje ez; s akiben a legkisebb készség van rá, aki nem küzd ellene szellemének minden képességével és megismerésével, azt a gyűlölet démonai seregükbe sorozzák, az elveszett. A gyűlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabb hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar.
– És miért kell, hogy ez megtörténjék?! – kérdeztem szinte kiáltva, hogy hangom végigömlött az alvó fák között. – Ha a látható dolgok mögött Tervező és terv van, hogyan engedheti útjára a rombolás erőit?!
– Mert a látható dolgok mögött terv van – hangzott a higgadt felelet. – A föld nagy transzmutációja ez, Lényege átváltozik. A fertőzötteket kiveti magából, s a kevesek, akik megmaradnak, vele finomulnak ólomból nemesfémmé. Ami történik majd, az a provokáló injekció hatása. Csak azokban veti felszínre a kórt, akikben benne lappang.
– Az emberek gyengék, tudatlanok és felelőtlenek. Vezetőik azonban tudatosak és lelkiismeretlenek. A propaganda fekete varázslatával való visszaélés az ő bűnük, nem az emberé. A rosszfajta, szűk koponyákat eszmemérgekkel töltött verzércikk- és rádiószónoklat-bombák ostromolják – hogyan védekezzenek ellene? Nincsenek önálló fogalmaik, erkölcsi erődvonalaik, csak hiányérzeteik vannak. Gyermekek ők, s a hammelni patkány fogó fuvolájának hangjára tolonganak megigézetten a vesztükbe. Miért sújtja őket a büntetés?!
– Helyes a kép. Az emberek gyermekek, s ezek a gyermekek nagyon kegyetlen játékokat játszanak. Kegyetlenek egymáshoz, minden élőlényhez és önmagukhoz. A föld azonban ezentúl nem gyermekek játszótere lesz, hanem gondolkodó felnőttek lakhelye.
Egy ideig hallgattunk. Ezekkel a szavakkal nem lehetett vitába szállni. Tételei kinyilatkoztatások voltak, mint Henoch, Baruch, Ezra és János látomásai és a próféták tanításai. Hinni kellett, vagy kereken tagadni őket.
– Szeretném tudni – mondottam kis idő múlva csendesen –, miért jött el hozzám… éppen hozzám Tibetből, Lublinon át a Noé bárkájába?
Ahogy kimondtam ezt, az utolsó szavak szeszélyből, ötletből fakadt játékossága elröppent: Noé bárkája! Micsoda súlyos tartalommal telt meg hirtelen ez az elnevezés! Különös sejtelmemet Adam Cadmon hangja erősítette fel:
– Elhoztam valamit, aminek meg kell maradnia… át kell vészelnie az új… vérözönt. Később már nem jöhettem volna.
Zsibbasztó, esztelen öröm vett erőt rajtam. Nem házamra, hanem egész Magyarországra vonatkoztattam azt, amit mondott.
– Csak erről a kis házról van szó – mondotta feleletképp. – Noé bárkájáról. S ebben is erősen meg kell majd kapaszkodnia, ha elborul az ég, és közel rohannak a viharok.
– Úgy gondolja, hogy ezt az országot sem kíméli meg a…
– Igen!
– Nos hát… mindenképpen rendelkezésére állok.
– Tudom – mondotta egyszerűen. – Egy kéziratot hoztam. Szeretném, ha megőrizné addig, amíg utasítást küldhetek, mi történjen vele. Nálam most és a következő években nem lenne biztos helyen. Persze úgy értem, ha érdekli, el is olvashatja,
*
Másnap délután elbúcsúzott.
*
Így került hozzám Adam Cadmon kézirata. Az ő írásban közölt utasításai szerint járok el, mikor azok elé tárom, akik a vérözönből megmaradtak, és támolyogva keresik az élethez visszavezető utat.
Személyesen nem találkoztam vele többé.
folyt.köv.
https://www.youtube.com/watch?v=OvRDJe5a51g
egyik meghatározó hangulat...örülök,h újra biztos vagyok magamban.nem én vesztettem:)a hétvége segített,h meglássak egy újabb igazságot.pedig takargattam volna az "állítólagos barátok" szennyesét,oszt rájöttem:minek?ők a szemétdomb alján akarnak maradni,érzelmileg is,no meg úgy élteszínvonallal zusammen.ennél jobb vagyok:)és furamód,visszatért az 5 és fél évvel ezelőtti mosolyom.van akit a frász is kitör ha meglátja,persze kevesen vannak,akik annyira közel állnának hozzám,h egyáltalán feltűnjön.a kevesek viszont gratulálnak,és támogatnak.a szita rostáin kevés érték maradt...nem ragaszkodom,csak jönnek egymás után az események/bevallom,nem unatkozom/és nem erőltetek semmit,de nem is gubbasztok itthon.eddig féltem az újdonság varázsától,most meg minden nap csak tanulok,tapasztalok.értitek?mindent megfigyelek,abba az utcába térek be, ahol szimpatikusak a növények és a kövek....á,nem próbálkozom megfogalmazni:Dbemásolok egy könyvet részletenként,h másnak is felnyissam a szemét,vagy legfeljebb szerzek egy-pár kellemes olvasós percet csak.
dühöng.mer' elérik a hírek.mer' hiába lett meg a telefonom,miután pénteken egy ismerős kocsival furikázott,oszt másnap visszaadta.lehet mégse kellett volna.minek az?dobod el?!úgyhogy bocs hajni,de hangulatügyileg egy fokkal vagyok jobban a tegnapinál,telefon egésznap szobában,én meg mindenhol máshol/mer' mérgezett egérszindróma/,gondolván úgyse keres senki.....salátát készítettem,próbálom lefoglalni magam,egyenlőre nem túl sok sikerrel.jetzt ich wirklich alles nur grau,und das gefallt mir garnicht:Stief in mir sind ein paar gedanke,das es so warscheinlich besser ist/ein paar tage lang,auf jeden fall -.-'/aber diese sind nur in meinem kopf,und zu verwirklichen wird tausendmal schwerer sein,als nur nachdenken.ich will garnicht nachdenken.aloha,plötzlich ist mir ICH WILL von rammstein eingefallen.den text könnte ich jetzt auf mich tetovieren lassen,weil sie so sehr zu meiner zustand passt:Dvorsicht:bin reitzig.
balatonsound,még napközben.pendulum az új kikapcs-zeném...
https://www.youtube.com/watch?v=PXUCEvAaVfk
nyertem a gkf-nél.csak azt nem írták meg,h mit.jó jó,vmi vásárlási utalvány,de mégis mire?remélem jó sok sörre,vagy mittudomén.péntek és a tegnapi nap,vagyis csütörtök rémesen szép és összetőrő volt.én majd úgyis tudom,miről van szó.dokinál még jeleznem kell,mi is lesz,bár még én sem tudom.ha tehetném,pattannék is vonatra,és...és.ott sem lenne jobb.de tennék vmit,vmit annak érdekében,h ne csak érezzek,hanem elhatárolódjak.ez lenne a legjobb...?gondolkozom egy levelen,de valószínűleg annak sem lenne értelme.van egyáltalán bárminek is értelme?annyi mindent kell feldolgoznom,és életem során a törések mindíg megviseltek,de volt annyi lélekjelenlétem,h akárhogyan is,de megoldásra kerüljön sor.most?csak nézek ki a fejemből,alvás-evés-mosolygás luxus.nézhetem bárhogy:padlóra kerültem,és nem voltam elég okos,h időben félreugorjak a sors középső ujja elől.megfigyeltétek már?mindíg mikor azt hiszed jól mennek a dolgaid,kapsz egy fejbeverést,h hülyegyerek vedd észre a hibáid.és vajon ki tudja megmondani,h valóban a saját hibájából történik e vele az egész?tudom,okulnom kell.halálesetekből is bőven kijutott a héten.hétfőn a bicóm miatt feljelentést tettem,Tara intézte,majd másnap a kettős gyilkosság szerelemféltésből,öngyilkosság a Kávárián,másnap pedig Zeló testvére úgyszintén...az idő teszi?van vmi mérgező a levegőben?persze,tudom,nem túl jó rezgések,és minél több ember kerül padlóra,annál rosszabb lesz a chi.elballagok fürödni,aztán ki chakyékhoz,remélem nem fog esni,kibírja amíg beszélgetünk a parkban.szinte úgy tekintek mindenre és mindenkire,h meg kell őritnem őket emlékezetemben,fel kell minden egyes részletet vésnem az agyamba,h legyen majd,ami talán mosolyt csal az arcomra,ha már kinnt leszek.mintha nem gyűjtöttem volna eddig is elég emléket....
készülödöm lelkileg,cuccokat szedegetek,,oszt majd meglássuk mi sűl ki belőle:)saját magamnak már kiszúrtam a tetsző programokat/besörözve hallgatni stand up comedyt,azta:D/fürdésnél lesznek komplexusaim,de evvvan.madj még vándorolnak a kilók,és jó is lesz:)és tán 3-4 év után bettyvel is összefutunk ottan:Dez mekkora:Dinterneten vhogy mindig egymásra találtunk már,na de élőben...?félhet a tömeg asszem:Dhajnalig tombolás....és lejárt a bűvös 3 hét is....mosolygok rajta,mert mást már nem tudok.belém-belém villan,h azért nem fenékig tejfel az ha vki idomított pincsit akar magának,és h a legrosszabb szituációkból lesznek a legnagyobb élmények,és mostmár mondogatni sem kell,h belevetem magam az életbe,csak el ne süllyedjek:Pmagamon nevetek,akkor végre valóban felnőttem...?szóval holnap még vhogy megpróba felnézni netre,de utána nem leszek elérhető közelségben vasárnap estig....vagy ki tudja,ha zombinak érzem majd magam,le is szarom,mi megy itt.a lényeg most én leszek^^.ja bocs uncsitesó,mi leszünk:D
https://www.youtube.com/watch?v=7GqcfDxkCe0
készülök a teljes megnyílásra,újratöltekezem,és örülök,h vannak még őszinte emberkék^^
az első labdázása:DTarkusz-kitekattusz rámozdult a piros lasztira,csatlakozott hozzá Csoki is,Pocó csak megszeppenten nézte,majd elugrott a guruló veszdelem elől,de ez a csöppség,hát ez ez kész!rámászott és harapta,és próbált egyensúlyozni rajta,pofozta nyávogott neki,és kész megzabálom:)tegnap este zakkant bea este fél 11kor görkorit húzott és ment egy-két háznyit,had örüljenek nékem a szomszédok,majd másfál órán keresztül mint egy hülye húzta a pulcsit a fejére,mert Tarkusz úgy döntött,ő most engem választ az anyja helyett,és rajtam akar aludni a hintán.befészkelte magát a nyakamba/élő boa,eheh:D/majd a kezembe,és egy ideig nézett azokkal a nagy ufó szemeivel,majd jólesően kinyúztózott,oszt csókolom bealudt.akárhányszor megmozdultam volna/zsibbadtam vazze:D/méltatlankodva megrázta magát,még jobban belém eresztette a karmocskáit...fél egykor aztán nem bírtam tovább a szúnyogokkal a harcot,bejöttem.lefixáltam magamban,h köv nap sátor ki a kertbe,majd akkor nyugodtan alhat velem,erre mai időjárásjelentés:záporok stb.na köszi.akkor sátor marad a szoba sarkában egyenlőre.kissé fenevadot játszik,a kis szende egykezes cicából lett egy harapó-játékőrült kétkezes.de imádom felvenni,és belenézni azokba a gyönyörű kékes-zöld értelmes kis szemekbe!most ő az örömöm:)nyáúw:P
https://www.youtube.com/watch?v=O8iTN88cY2g
aludtam 3 és fél órát,szép volt a napfelkelte hazafelé,és egy picit kirántott a régi haveri társaság.persze a hatás már elmúlt....a pénteket sem úgy terveztem,ahogy történt,de ki tudja,mi lesz.sok/k/ volt a benyomás.tegnapról képek:
Sünis vicc:süni,süni,éééélsz mééééég?!:D
persze nem bántottuk,pózolj sünnel,és mehetett is a dolgára:)
összezavarás?az meg mi?!:Dmár nem lehet,a biztosíték kiakadt a piciny kobakomban.hállelújá.no,ha ma 7ig nem jön friss infó,elmegyek csavarogni,bicótúra,hideg sör,lehet elkapok egy-két ismerőst is,mert az előző heti szombati kiborulásom megijesztette chakyékat,bár először azt sem tudta,ki telefonál:Dpatikába nem kell mennem,bár lehet jobb lenne- egyúttal a boltot is letudhatnám.vagy csak úgy egyedül lenni,távol a világtól,higgadni,relax miegymás....meglássuk.majom,hopp ugorj a vízbe...
vágom magam alatt a fát....itt a péntek,és lehetne nagyon gondom is,mint ez:Dde ááááááá!lazítás,az köll nékem-.-'
mennyire végletes érzéseket válthat ki egy darab papír,egy kép,egy bevillanó emlék,illat,álomkép,sugallat...meghatározza az egész napod,ok-okozati törvényen alapulva alakítja a reakcióid,mondandódat mások számára,ésminden egyes rezdülésben megváltoztatja a világnézeted.vajon az intelligencia szabhat határt a csapongó kedélyhullámoknak,avagy az ember tehetetlenül hánykolódik az érzelmek tengerén,és csak csöndben várhatja a vihar elmúltát...?
na most...most nagyon szaaaar.
tanúlságos és érdekfeszítő beszélgetést folytattam ma ismerőssel,és tán még jobban kivesézhettük volna,ha nővérem nem rinyál,h ide akar jönni a géphez:Dugyanaz a nézetünk:az ember egyszer lehet igazán elvakultan szerelmes életében.persze ezt személy szerint kibővíteném,hisz itt a vakságon van a hangsúly.a többi kapcsolat egyfajta keverékké válik tapasztalatokból,különböző érzelmekből/juj de megdugnám-szitu?/.tanulság:az nincs:Daz érzelmek ott lesznek mindíg.
életünk legszarabb de egyben legjobb nyara,vagy mi van?!Polgárdi motorostalálkozó+Balatonsound egyazon hétvégén,és uncsitesó nyert két jegyet soundra,illllyen nincs!!!!ráadásul rádöbbentem:most hétvégén lenne a 13. móri motoros nagy buli.és hát nem lesz.mint ahogy még annyi dolog veszik el a süllyesztőbe....de ha soundon kötök ki,ha tényleg,akkor hatalmas buli,kirúgás a hámból,felejtés.....zsong a fejem O.o
a mai motto egészen eddig :nem tart már soká.persze,vannak sírógörcsös órák,vannak visszavillanó képek,amiktől elkap a szédülés,de mellette ott volt már az a fajta pillantásom is,h ha így akar,történjen így,egy állapot ez van istenem majd elmúlik.erre msn-en új profilkép-váltás,lesöpörvén a színről,és remegek...máshol még van kép,de sejtem,nem sokáig.azt hittem,msnről is törlés megtörtént már,legalább akkor nem kellett volna látnom.és persze az új profilkép egy általam készített kép.köszi.rúgj még belém,ezazzzz!!!nem tudom lerázni düh és gyűlölet nélkül,nagy levegőt véve.megfojt.nem értek semmit,riadt vagyok,és sebzett.napok óta szugerálom magamba az ellenkezőjét,és nem.szeretném már reálisan látni az egészet.anélkül h jönne a könnyzápor,a felindultság,á baszki egy csöppnyi érzelmet nem akarok.attól biztosan nem kell félni,h gyöngédség valaha is felbukkan a lelkemben mégegyszer.több tőrdöfést nem kérek egy hímneműtől sem,köszi-.-'elbarikádoztam magam.
megj:igen igen megjegyezném,h elvmire jó ez az egész:több mint egy hete napi kétszer úgy kell megerőszakolnom magamat:hahóóó enni is kéne,legalább egy kis darab kenyérkét,el ne ájuljak.inkább szarnék a kitételekre,nem voltak semmire jók,főleg ha csak az egyik félnek kell betartania/opsz,kellett.múlt idő,igaz?
megjelentek az első kenesei képek.hurrá.
a bejegyzésemből nagy fekete lyuk lett,nem szeret a rendszer,pedig szenvedtem vele délután pont eleget.
bicóval este friss levegőn,oszt egy sör,cica,és most talán megint nyugodtabb.pedig ha nem csalt szemem olyan személyt láttam,akit nem kellett volna-.-*kitörölhetem a fenekem az egésszel:Dcicás képek majd holnap,hátha a tündér pofikájától sokallt be a blogoldal,annyira édes:)
egy fura nap végén furán...volt ma cicatemetés,egy régi ismerős néni temetése csákberényben/családi balhé az eltitkolt kapcsolatok miatt?/hajnis-fényképezés új gépével,egy-két korty sör,még mielőtt mentünk volna el enyhe bekattanás+enyhe változtatás/hajasbaba-rulez/,oszt itthon cicázás,gép előtt fene evés,email-fiók rendezés,lelki rendezés nuku/nem is lesz,wííííjjjjj/és furán vagyok,na.
megj:szarakszik a gépünk.és nem megy az alvás.esz a fene.
