folytatás
2010.08.03. 21:59
ADAM CADMON KÉZIRATA
Első könyv
A príma matéria
"A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett.
Ezen az úton kételkedni annyi, mint eszelőssé válni, megállni annyi, mint elbukni, visszahőkölni annyi, mint feneketlen mélységbe zuhanni.
Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, uralkodóvá vagy őrültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz – se megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel. Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned; éles tőrként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg."
(Eliphas Levy: Rituel de la Haute Magié)
Sebastian, aki nem érkezett meg sehová
Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt, kicserélődött sejtjei. Néhány évszázaddal ezelőtt mégis ő volt az, akire örömök, szorongások, sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez vagyok én! Hans Burgner hitvány volt, mohó és zavaros fejű, de benne indult el az erjedés, amely életemet kiemelte a szüntelen ismétlődés körpályájáról. Ezért kezdem történetemet vele. Az orfikus misztériumok papjaként felkínálom kezemet a noviciusnak, aki követni akar az éjszaka sötétségébe, holdtalan erdők mélyébe, születésen, halálon, az alvilág ösvényein át Hadesz kapui felé. Kezemben fáklya van, és ismerem az utat. Aki velem tart, nem téved el. Hajnalra a felkelő nap templomához érkezünk.
*
Swandorfban születtem 1535-ben. Gyanítom, hogy apámnak nem sok köze volt ehhez, tagbaszakadt, szemtelen segédének annál inkább. Apám molnár volt; kövér, lilásfehér húsú, nehéz légzésű, jámbor és szórakozott ember, akivel anyám annyit sem törődött, mint egy liszteszsákkal. Az ő tűrhetetlen, szeszélyes, hangos, pillanatonként színét változtató egyénisége azonban megtöltötte a házat. A legállhatatlanabb asszony volt, akit ismertem. Sohasem tudhatta senki, hogy egy negyedóra múlva kihez lesz szerencséje; ábrándosan fuvolázó, gyöngéd várkisasszonyhoz-e, puritán, éles szentenciákat kilövellő aszkétanőhöz, kinek teste köré láthatatlan szőrcsuha csavarodik – nedves alsóajakkal, csillogó szemmel vihogó, részeg kurtizánhoz-e vagy rikácsoló kofához, aki mosdatlan szájjal káromkodik és agyba-főbe szid mindenkit. Véleményei ugyanegy dologról percenkint ellentmondtak egymásnak, s mivel erős, – tevékeny, fáradhatatlan és zsarnoki természetű volt, még egy bolha se maradhatott nyugton tőle. Mindenkit megmozgatott, ellentmondó parancsokkal összevissza hajszolt, és mikor a dolgok végképpen zűrzavarba fúltak és sikerült az embereket és állatokat az őrülethez közel sodornia, izgatottan és szinte elégedetten tekintgetett maga körül.
– Csupa hülyével vagyok körülvéve! – jelentette ki vércsehangon, majd váratlanul, inkább a jóleső izgalom hatása alatt sírni kezdett. Önmagát siratta. Erre mindig készen állott. Rémületében izzadó apámnak felrótta áldozatait, amelyeket érte hozott, eltemetett ifjúságát, véka alá rejtett szépségét… s itt mindig beleszőtte egy átutazó nemesember iránta érzett halálos szerelmét. – Selyemben, bíborban járhatnék! – zokogta hamis, patetikus hangsúllyal – és elrothadok egy büdös fészekben, ahol mindenki kihasznál! Még életemben nem kaptam egyetlen jó szót tőletek! A belemet kidolgozom értetek, s egyiknek sem jutna eszébe legalább annyit mondani: köszönöm, Theresa!
Saját szépségéről úgy beszélt, mint a természet jelenségeiről, mint a Napról, Holdról vagy csillagokról, s rögeszméje volt, hogy ellenállhatatlan. Ha nadrágos ember ráemelte a szemét, az már “rabja" volt. A nyápic kis inastól kezdve az egykedvű, öreg zsákhordókig, mindenki érte epekedett. Félszegen topogó parasztasszonyok, akik lisztjük őrlésére vártak, megrökönyödve, értetlenül meredtek rá, amikor egy-egy segéd háta mögött kacsintgatással, integetéssel hívta fel figyelmüket rá, hogy a mit sem sejtő legény milyen pillantással falta őt, vagy hogyan ért hozzá szándékosan reszkető kívánságában. Magas, két vastag cölöplábon álló, durva csontú asszony volt. Körte alakban kiszélesedő, hatalmas csípőjéhez képest válla keskenynek hatott. Arca szép volt. Bőre tiszta, hamvas, vonásai szabályosak, csak orrában lappangott valami nyugtalanító hegyesség. Sötét, egymáshoz kissé közel lévő, domború szemhéjú szeméből hideg keménység nézett ki. Nevetése bádogcsörgéshez hasonlított. Eszmélésem első pillanatától kezdve taszítást éreztem iránta. Mindenbe beletúró, minden elkülönülésbe betolakodó hangos erőszakossága zárkózottá, hallgataggá, elkülönülővé tett.
Alkalmazottaink úgy változtak, mint égen a felhőjárás. A legény is, akivel viharzó, epés, féltékeny viszonyt folytatott, születésem után hamarosan továbbállt. Apám és én azonban nehezebben szökhettünk meg előle. Apám már túl kövér, beteges és kényelmes volt, én meg még gyámoltalan gyermek, akit tehetetlenségem szolgáltatott ki neki. Ellentmondást nem tűrő szeretetkitörései, vaskos, nedves, harsány csókjai még elviselhetetlenebbek voltak, mint gyors, csípős, szapora pofonjai, amelyeket minden előzmény nélkül arcomra kent. Ha valamilyen okból el kellett mennem mellette a szobában, pofonra vagy csókra biztosan elkészülhettem. Igyekeztem mindkettőt elkerülni. Rettentően fukar volt, és mindenkitől sajnálta az ételt. Ő maga csak titokban ínyenckedett; apámnak és nekem nem győzte prédikálni, hogy a sok evés mennyire ártalmas, és a vallás parancsai is tiltják. A böjtöket könyörtelenül betartatta velünk. Segédeink és inasaink "poklosbélűek" voltak neki. Apám reszketett az ételért, én meg gyors növekedésemben falánk voltam, mint egy fiatal állat, tehát loptam az éléskamrából, és megettem mindent, ami kezem ügyébe került. Szánalmas és humoros élmény volt valahányszor szegény apámat rajtakaptam saját éléskamrájában, ahogy bűntudatos tolvajként tömködte magába a lekvárt. Mikor meglátott, sóhajtva és fuldokolva, a szemérmes cinkostárs alázatával nyújtott felém egy hosszú szál kolbászt vagy egy darab sült húst:
– Itt van, Hans… én már az édességnél tartok… csak anyád meg ne tudja! – mondotta suttogva. – Nagyon fájna szegénynek, hogy megtörtük a böjtöt… hiába magyaráznám neki, hogy Isten oltotta belém az undort a vízben főtt hal iránt… vallási kérdésekben ő olyan… dogmatikus.
– Azt hiszi, apám, ő koplal?! – kérdeztem tele szájjal. – Esze ágában sincs! Gesztenyével töltött kacsát evett az árnyékszékben. Láttam!
– Kilested anyádat az árnyékszéken?! – megbotránkozva nézett rám, de a megbotránkozáshoz sem volt sokáig ereje. Legyintett. – Nem érted őt, Hans. Neki fontosabb a mi lelki üdvösségünk… Hagytam neked egy kis lekvárt… Utána dobd az üveget a patakba.
Apám hamarabb menekült meg, mint én. Ebéd közben megállt a kanál a kezében, feje előbb piros, majd sötétlila lett – lefordult a székről, és meghalt.
Anyám meglepő változatokban siratta meg. Először csodálatos, drámai özveggyé magasztosult. “Szegény, jó drágámnak" nevezte. Érzelmes jeleneteket költött utolsó óráiról, azokról a szavakról, amelyeket az elhunyt halálának előérzetében hozzá intézett: “Te voltál a legnagyszerűbb asszony a világon, Theresa!… Ha száz életem volna, akkor sem tudnám meghálálni, amit értem tettél… Mi lett volna belőlem nélküled?!" Az igazság az, hogy halála előtt néhány órával rettenetesen összeszidta a megboldogultat egy vászonnadrág miatt, amely szélesen felrepedt a fenekén, amikor lehajolt. Később hallottam, hogy epésen azt mondta valakinek: “Halálra zabálta magát. Tudtam, hogy ez lesz a vége!"
A malom élete egyébként érdekes volt és változatos. A környező falvakból parasztok érkeztek szekereken, őrölni való búzát és híreket hoztak. A malomtól nem messze széles országút húzódott, amelyen a szekereken kívül néha előkelő hintók is átutaztak. Nem sok időt töltöttem otthon. Az országúton vándorlegények meneteltek, szabad, dalos kedvű fickók, akiket Nürnberg nagy mágnese vonzott magához. Gyakran hozzájuk szegődtem, és addig kísértem őket, míg a fáradtság, éhség és az alkonyat haza nem kergetett. Hallgattam meséjüket, magamba szívtam vidám gyökértelenségüket és az ismeretlen, a távoli, a csodálatos légkört, amely körüllengte őket. Álmomban végtelenné nyúlt lábam alatt az országút. Almomban nem fordultam vissza.
*
Anyámnak volt egy nagybátyja, aki időközönként beállított hozzánk. Sebastiannak hívták. Anyám mélységesen szégyenlet te őt, de megmagyarázhatatlan módon félt is tőle. Nem merte kiutasítani, és ellátta mindennel. Sötét arcú, magas, sovány, kopasz ember volt, keselyűorral és táskás, véreres szemmel. Ha vékony, gúnyos száját széthúzta, láthatóvá lettek hosszú, sárga fogai. Egyik füle hiányzott. Meglehetősen piszkos volt, és erősen ivott. Tudott írni, olvasni, és ha beszélni kezdett, mindenki elnémult körülötte. Anyám azt mondta, rengeteget hazudik, de ő is odahallgatott, mikor idegen országokról, sötét bőrű szigetlakókról, óriásokról és törpékről, egyszemű, egylábú szörnyekről, repülő emberekről mesélt, és úgy tüntette fel, mintha ezeket személyesen látta volna. Értett az amulettek, szerelmi báj italok készítéséhez, jósláshoz, ráolvasáshoz. Szóval “boszorkánymester" volt. És nekem hallatlanul imponált. Öt tartottam a legkülönb embernek mindazok között, akiket ismertem.
Lassanként azt is megértettem, anyám miért fél Sebastiantól. Attól tartott, hogy “megrontja" őt. Magábavéve az is, hogy akadt a világon egy ember, aki anyám borzalmas természetét megfékezte, határtalan tiszteletet ébresztett bennem. Hozzászegődtem Sebastianhoz, és nem tágítottam mellőle. Követtem hosszú sétáin, és csodálattal vegyes borzadással figyeltem, ahogy részegen beszélt és gesztikulált magában.
– Nem! – mondotta. – Aki nem Szaturnusz jelében született, az hiába töri magát… – hirtelen megtorpant, és gúnyos hangon nyekeregni kezdett:
"Quide virgis fecit aurum
Gemmas de lapidibus…"
Nevetésben tört ki, amely keserves kecskemekegéshez hasonlított, azután továbbrohant. Rövid gyereklábam alig bírta követni.
– Marhák! Marhák! – tört ki időnként.
Eleinte nem vett tudomást rólam, keresztülnézett rajtam. Azután lassanként feltűnt neki, hogy mindig körülötte vagyok.
– Mit akarsz… he?! – förmedt rám.
Annyira megijedtem, hogy izzadni kezeltem. Nem tudtam, hogyan fejezzem ki azt, amit érzek iránta, hiszen magam sem voltam tisztában vele.
– Én… – nyögtem ki nagy nehezen – olyan akarok lenni… mint… mint maga…
Kicsit meghökkent:
– Úgy… he…? Aztán miért?!
– Mert… maga… más. Magától félnek. Anya is fél.
Jól megnézett. Arcáról először tűnt el a fanyar, rosszindulatú kifejezés. Egészen más volt így: öreg, fáradt és reménytelen.
– Eredj csak játszani, kisfiam… Eredj szépen – hangja is másképpen csengett. Fakó volt és szomorú. – Ne járj az én nyomomban. Vess magadra keresztet, és mondd azt: távozz tőlem! Én elátkozott vagyok. Ez a malom a tiéd lesz majd. Őröld a lisztet, és ne gondolj másra. Azt mondom, verd ki a fejedből az egészet. Ne higgy nekem. Én csak beszélek összevissza, különben ordítanom kellene és fejemet a falba vernem. Semmit se tudok. Semmit! Elindultam az otthonomból, nincs feleségem, nincsen gyermekem, és nem érkeztem meg sehová. Megmérgezett az aranylidérc. Három világ fölött akartam úrrá lenni, és nemsokára megdöglöm az árok szélén. – Szemébe szenilis könnyek gyűltek, s az én szívem végtelen szánalommal telt meg iránta.
– Ne mondja ezt… ne… – kértem, és én is elsírtam magamat.
– Miért sírsz? – mondta nyersen. – Jobb dolgokat sirass meg! Remélem, most már nem akarsz hozzám hasonlítani? – kabátja új javai dühösen kitörölte a szemét.
– De… igen – mondtam állhatatosán. – Meg akarom tanulni a varázslatokat. Varázsolni akarok. Meg hogy féljenek tőlem. És az emberek azt tegyék, amit parancsolok, meg…
Elnevette magát.
– Makacs egy kölyök vagy! Keményfejű, mint én voltam. – Megfogta két vállamat:
– Ha én nem veszlek kézbe, elbolondít más. Én legalább vigyázok, hogy egészen el ne menjen az eszed. Attól még nem lesz semmi bajod, ha írni, olvasni megtanítlak…
Ebben is tévedett szegény.
*
Így barátkoztunk össze. Sebastian tanítani kezdett. Egyre jobban ragaszkodott hozzám; annyira, hogy nem tudott elmenni tőlünk. Azelőtt néhány hónapnál tovább sohasem maradt egyfolytában. Továbbűzte nyughatatlan természete. Most azonban, anyám nagy bosszúságára, ott maradt, hogy velem lehessen. Beavatott minden titkába, bánatába. Én is úgy megszerettem, mintha apám lett volna. Tanítási módszere rendkívül érdekes és mulattató volt, és ezért játszva tanultam meg írni, olvasni, számolni, sőt némi latin is rámragadt, mert beszédét gyakran tűzdelte meg latin idézetekkel, amelyeket azután lefordított nekem. Volt egy pár könyve az alchimiáról, ezekre rávetettem magamat, és annyiszor átolvastam, hogy kívülről tudtam őket. A betűk, attól a pillanattól kezdve, hogy értelmükbe behatoltam, megrészegítettek. Legnagyobb hatást egy Flamel Miklósról, a híres francia alkhimistáról írott könyv tette rám. Arról szólt, hogyan jutott Flamel a Philosophorum Lapide, a Bölcsek Köve birtokába. Flamel 1330-ban született Pontois-ban. Párizsban élt igen szűkös viszonyok között. Azután 1382-ben egyszerre mint dúsgazdag ember tűnt fel ugyancsak Párizsban. Vagyona kifogyhatatlannak látszott. Hihetetlen összegű alapítványokat tett, tizennégy kórházat alapított, három kápolnát építtetett. Gazdagsága a királynak is szemet szúrt, sőt a parlament is vizsgálat tárgyává tette, de csak annyit tudott kideríteni, hogy Flamel a Bölcsek Kövének birtokában, a nem nemesfémek arannyá változtatásával szerezte vagyonát. Flamel, saját leírása szerint, 1357-ben olcsó áron vett valakitől egy kéziratot, mely fakéregre volt írva. Huszonegy évig hiába próbálta kibetűzni. Végül is útra kelt, hogy megfejtesse. Spanyolországban, St. Jago de Compostellában ráakadt egy tudós orvosra, akinek sikerült a kéziratot kibetűzni és lefordítani. Kiderült, hogy egy Ábrahám nevű zsidó írta testvéreinek. A Bölcsek Kövének előállításáról szólt. Flamel azt állítja, hogy ez a csodatevő anyag nemcsak a higanyt változtatja át arannyá, hanem az életet is meghosszabbítja…
“Az életet is meghosszabbítja…" Az arany maga nem nagyon érdekelt, de a haláltól való menekülés lehetősége lázba hozott, felkavart lelkem mélyéig. Sebastian látta, mi megy végbe bennem, és megijedt.
– Hallgass rám, Hans! Hallgass rám, az Istenért! Az én fejemet is az alchimia csavarta el. Jobb, ha egy szót sem hiszel belőle! Én utánajártam… és mindent megpróbáltam. Dolgoztam egy ilyen sarlatánnál, aki azt híresztelte, hogy birtokában van az Aurum Potabilének. Közönséges szemfényvesztés volt. Egy bárót akart megkopasztani… rájöttek. Az életével fizetett érte. Nem mentette meg az elixír. Nekem a fél fülembe került.
– Azért nem biztos, hogy minden alchmista csaló! – tartottam ki makacsul. – Be tudod nekem bizonyítani, hogy Bölcsek Köve nincsen?!
Hallgatott. Félrenézett.
– Azt… nem mondom, hogy nincsen, Hans. Van. De magunkfajta ember sohasem juthat hozzá. Nekünk csak az életünket teszi tönkre. Tűzbe repülő bogarak leszünk tőle. Az alchimia fejedelmek kedvtelése. Koldusokat, akiken rajta ragyog a sárga láng visszfénye, kínzókamrákba juttat. Elég besúgni valamelyik kóbor szemfényvesztőről, hogy birtokában van a “Vörös Oroszlán", s egy király, uralkodóherceg, tartományi gróf vagy főpap máris foglyul ejti. A szamár azután kövérre falja a hasát, félelmében inni kezd, mert tudja, amit nem tud, ötöl-hatol, míg ráunnak, és elválasztják fejét a testétől. Persze, hogy nem mindegyik csaló. Eszelős némelyik. Azt hiszi, csak egy lépés, egyetlen kísérlet választja el a sikertől, s magától sétál a hálóba, hogy felszerelt műhelyhez, fontos anyagokhoz jusson…
– És az igaziak… hol vannak az igaziak?! – kérdeztem mohón.
– Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, hogy miért. Mindenütt felőlük a környezet formáját és színét. Alámerülnek a tömegben. Alakoskodnak. Jársz utánuk faluról falura, városról városra, és mindenütt éppen előtted járt egy. Végrehajtotta vagy valakivel végrehajtatta a transzmutációt, hogy a misztikus tűz ki ne aludjék, hogy az emberek szívében el ne üljön a kínzó nyugtalanság… azután nyomtalanul eltűnt.
– De miért kell alakoskodniok és eltűnniük?! Hatalmasabbak lehetnének a királyoknál is és…
– Éppen ezért. Nem szeretik a kínpadot. A király csak szolgákat tűr meg maga körül. Az Adeptus pedig uralkodó. Legyőzte a legfélelmetesebb zsarnokot, a halált. Nem azért él, hogy telhetetlen hódítók és kicsapongó életű fejedelmek üres kincstárát arannyal töltse meg. Az alchimiának csak a felületét jelenti az aranycsinálás. Az alchimia mély-mély tenger, Hans, de egyedül a kiválasztottaknak tárja fel igazi tartalmát. Mi pedig nem tartozunk a kiválasztottak közé. Ezt ma már biztosan tudom. Az Adeptusok, akik tudnak aranyat csinálni, nem csinálnak maguknak aranyat, és az életet, amelyet megnyertek, semmire sem becsülik. Nincsenek vágyaik. Én reszketek, ha az aranyra gondolok, és azért szeretnék évszázadokig élni, hogy a föld minden nagy pocsolyájában meghemperegjek. Ezért… tudod… ezért nem jutottam sehova, és te sem jutnál, Hans! Hozzám hasonlítasz. Ugyanabban a jelben születtél. Verd ki a fejedből az alchimiát, mert boldogtalan csavargó lesz belőled, és örökélet helyett ezt az egyetlen életedet is elveszíted.
Beszélhetett nekem. Fertőzött voltam lelkem mélyéig. Semmi mást nem hallottam Sebastian szavaiból, csak a bizonyosságát annak, hogy az elixír – valóság! Van. S ha van, én meg fogom szerezni. Mi tarthatna vissza tőle? Azért, mert Sebastiannak nem sikerült? Nekem sikerülni fog. Én nem halhatok meg. Élnem kell. Sokáig, örökké! Nem válhatok püffedt, büdös hullává, mint szegény apám, aki a nyári hőségben órák alatt rothadni kezdett. Ez a gondolat elviselhetetlen, dühítő és aljas!
Sebastian egyre többet ivott.
– Most már miattad is iszom, Hans – mondotta, amikor szemrehányásokkal halmoztam el. – Eddig csak magam miatt ittam. Látom, hogy véged van. Legalább téged válthattalak volna meg saját nyomorult sorsommal!
Próbáltam visszatartani. Kérleltem, ne tegye tönkre magát; nélküle egy pillanatig sem bírnám ki az életet anyám mellett. Sírt – gyakran sírt már –, fogadkozott, megígérte, hogy rá se néz többé italra. Másnap hajnalban talicskán toltam haza a kocsmából az inasok gúnyolódása, a segédek durva röheje közben, szégyentől égő arccal, de összeszorított foggal, konokul. – Akkor is, ha tökrészeg – gondoltam –, akkor is többet ér a kisujja körme, mint a ti vastag, kongó fejetek! Hülyék! Barmok!
Egy ilyen részeg önkívületében érte utol a halál. Mikor ott feküdt mozdulatlanul, szőrös, leesett állal, szürkén és aszottan, mikor nem remélhettem többé, hogy krákogva, cudar fejfájással előkászálódik ágyából, véreres, könnyben úszó szemét alázatos kutyapillantással rámemeli, és fogadkozik: “Ne szólj semmit, kérlek, ne szólj semmit, Hans, miért is hinnél nekem?! Szemétrevaló, rohadt állat vagyok. De idehallgass… utoljára történt! Köpj szembe, ha még egyszer leiszom magam… majd meglátod!" –, akkor megértettem, mit jelent a világon egyedül maradni. Elbújtam a magtárak háta mögé, és keservesen, dühösen, toporzékolva sirattam Sebastiant. – Miért hagyott itt?! – Szükségem volt rá, mint a kenyérre és vízre. Az egyetlen szálat tartotta, amelybe kapaszkodhattam, amely célom felé vezetett. Másodszor láttam közelről a halált, és tudtam, sohasem fogok beletörődni. Egy pillanattal előbb még él, mosolyog, érez, a meleg, édes kék tengerek szigeteire gondol valaki, amelyeken ősrégi, kincsektől roskadozó paloták emelkednek, azon töpreng, miféle lények élnek a többi csillagon, a Hold merev arcát kutatja, ciklopszokról, szörnyekről mesél… s azután hirtelen elfekszik holtan. Körmei lilák, teste fakeménységűre merevszik, arcán idegen mosoly, és néma, mint a kövek. Nem! Ez túl gonosz és értelmetlen! Sebastiannak annyi mindenért kellett volna még élnie… és nekem… egyáltalában nem szabad meghalnom!
*
Anyám, ahogy öregedett, egyre elviselhetetlenebbé vált. Indulatai, szenvedélyei gáttalanul törtek ki belőle. Segédeink nyíltan gúnyolódtak mesterkedésein, amelyekkel ágyukba akart bújni, és fehérmájúnak csúfolták. Amelyik hajlandó volt viszonyt kezdeni vele, az rögtön a ház urának képzelte magát, és még nekem is parancsolgatott, Anyám az egyik ilyen szőrös mellű, lapát tenyerű gorillába halálosan beleszeretett, s noha húsz évvel idősebb volt nála, feleségül akart menni hozzá. Én persze sehogy sem egyeztem jövendő mostohaapámmal. Tudtam, hogy anyámat csak a malom miatt bolondítja, de hiába beszéltem az érzéki hevületektől megszállott asszonnyal. Kirobbanó ellentéteinknél mindig szeretőjének adott igazat. Nagy kamasz voltam már, “rossz szájú és kémlelő szemű", aki “féltékeny anyja boldogságára". Irigynek, önzőnek nevezett. Egész életében nem volt egyetlen jó perce sem, apám mellett csak robotolt, engem “a szíve vérével táplált" és most, mikor elérkezett hozzá az “igazi", keresztbe fekszem a lába előtt. Elegem volt. A ház, a táj, a zúgó patak sem tartott vissza, idegenné vált, mintha Sebastian elköltözött lelke belőlük is kivont volna minden hőt és fényt. Az országút pora pedig aranyszínűén szállt fel a napban minden szekér, hintő és vándor után. Lázas türelmetlenség fogott el. Mire várok itt? Úgy éreztem, minden nappal, minden órával elmulasztok valamit valahol, távol innen, új vidékeken, új emberek közölt. Nürnberg forró szívének lüktetése hozzánk is elhatolt. Jöttek és mentek a vándorlegények; híreket hoztak, énekeltek, meséltek. Nem volt maradásom többé.
Anyámat és gyermekkorom színhelyét búcsú nélkül hagytam el. Tarisznyámat megtömtem élelemmel, és magammal vittem Flamel Miklós történetét.
Tizennyolc éves voltam, amikor elindultam Nürnberg, a szabad város felé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://scarlett.blog.hu/api/trackback/id/tr722196978
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.