jó szórakozást!:)
2010.08.03. 21:57
Szepes Mária
A VÖRÖS OROSZLÁN
Misztikus regény
Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft., 1989
© Szepes Mária
ISSN 0238-5457
ISBN 963 7403 38 8
Felelős kiadó: Erdei Grünwald Mihály
Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit
A borítót tervezte: Konecsni György
Műszaki vezető: Lantos Kálmán
Műszaki szerkesztő: Gregor László
Kiadványszám: 89/5
Terjedelem: 15 (A/5) ív
Szikra Lapnyomda, Budapest (89-0539)
Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató
ADAM CADMON
Adam Cadmon levele sok évvel ezelőtt, 1940 nyarán érkezett el hozzám a kis házba, amelyről néhány bizalmas barátomon kívül senki sem tudott. Alacsony parasztház volt, vadszőlővel futtatolt verandával, zöld zsalus ablakokkal és meszelt falakkal. Szelíden lejtő domb oldalába ágyazva állott, öreg, illatos hársak sátra alatt. Sem vonaton, sem autón nem lehetett megközelíteni; a legközelebbi vasútállomástól egyórás, dombokon áthaladó út vezetett hozzá, A posta is csak hetenként egyszer cserkészett fel "Noé bárkájába", ahogy tanyámat elneveztem. A ház szobáit belül kényelmes, modern lakóhelyiségekké alakítottam át, de a vizet kézzel pumpáltam fel a kútból a tartályba, este pedig petróleumlámpával és gyertyákkal világítottam, de 1940-ben mi, érzékenyebb emberek általában már szívesen emigráltunk a "primitív" múltba a "kultúra" dühöngő áldásai elől.
Ablakaimból s verandámról szőlővel beültetett, széles dombhátakra, s lábuknál a Duna tükrös felszínére láttam.
Házamat gondos kereséssel, szándékosan választottam ilyen hozzáférhetetlen helyen. Éreztem, ha nem tépem ki magamat a város zaklató légköréből, sohasem jutok el munkám befejezéséhez.
Foglalkozásom a városhoz köt. Mint egy nagy kórház idegosztályának vezetője, teljességgel lehetetlennek látszott, hogy függetleníteni tudjam magamat egy csomó kötelezettség alól. A különféle pályák között talán az orvos leginkább rabszolgája mesterségének, mert olyan területen áll poszton, ahol nincsenek szabályozható dolgok; minden esemény sürgető, ijesztő váratlansággal tör elő, és nem tűr halasztást.
Az irány, amellyel pionírként foglalkozom, súlyos dilemma elé állított. Mesterségem és könyvem is – amelyhez éveken át gyűlt az anyag – egész embert kívánt. Bizonyos részletkérdések tisztázásához nagy olvasási restanciám volt. Megkíséreltem az éjszaka egy részét feláldozni, de egészségem sínylette meg, s ami még rosszabb, maga a munka is. Olyan problémákat tárgyaltam, amelyek összpontosított erőkifejtést követeltek, különben tételei meggyengültek, és kitűnő támadási felületet nyújtottak. Én pedig nem kockáztathattam azt, hogy félreérthető, silány, rossz érvekkel védjek egy döntő fontosságú, igaz ügyet. Sok halasztás, megalkuvás után végül négy hónapi betegszabadságot kértem. Úgy vetettem magamat az ügybe, mint a szakadékba ugró: zavart lélekkel, hangos lelkiismeret-furdalással, amelyet elnyomott a mindenen áthangzó, belső sürgetés. Legügyesebb asszisztensemet helyettesül állítottam a kórházban, és kisétáltam a világból.
A magány és a munka varázslatos békessége nem rögtön fogadott magába. Az első héten még bennem nyüzsögtek nyugtalanító torzókként a félbehagyott esetek, de azután kíméletlenül megöltem őket magamban az egészséges szkepszissel, hogy az emberek általában nem nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál. A folyamatosság görcsös fenntartásánál, néhány ember izolált kezelésénél sokkal fontosabb, hogy az általam megismert, kikísérletezett és bevált módszer általánossá váljék, és megfékezze magát a betegséget. Mivel e könyvben szerepem úgyszólván személytelen, csak annyiban térek ki munkára természetére, amennyiben az Adam Cadmon alakját és megjelenését érthetőbbé teszi, s hozzátartozik az ő csodálatos történetéhez.
Huszonöt éve foglalkozom az idegbajokkal, s körülbelül tíz éve annak, hogy teljesen új útra tértem a tekintély zsákutcáiból – anélkül, hogy kísérleteimet és eredményeimet eddig nyilvánosságra hoztam volna. Ismerem és tisztelem a tudomány óvatosságát, sokszor túlhajtott védekezését az úttörőkkel szemben, s elkészültem rá, hogy munkám nevetségességbe fullad, támadások pergőtüzébe kerül, vagy egyszerűen agyonhallgatják, de mindez nem érint. Néhány tehetséges tanítványom, akiket nem lehet majd kirekeszteni a gyógyászat területéről, alaposan “fertőzött" már: az én módszereim szerint gyógyít. Statisztikánk figyelemre méltó számokat mutat, s főleg betegeink, a senki földjén bolyongó élőhalottak váltak kísértetekből újra emberekké.
Rendszeremet metapszichoanalízisnek neveztem el, Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és a – világot. Persze nem sorolom ide az agy alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak. A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben.
A szellemnek s így a gyógyászatnak is ezt az általános forradalmát már nem sokáig lehet hosszú latin szavak ráolvasásával palackba kényszeríteni, mint a mesebeli óriást, mert az idők terhesek vele, szívhangjai benne lüktetnek a világban, nemsokára meg kell születnie akkor is, ha a bábákat elégetik érte. Hogy a tudománnyal szemben való eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen, nyíltan bevallom irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek Hermes Trismegistosban, az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ősi hagyományokban, amelyek gyökerei egy, csak most előderengő, történelem előtti, hatalmas múlt ködébe vesznek. Az igazság a későbbi idők folyamán is mindig megjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá. Gondoljunk csak Paracelsusra, kollégái gyilkos irigységére, amely végül is bezúzta koponyáját, egy olyan koponyát, amelyért hiába kínáltak volna fel néhány ezer fejet a magukéból: sárért akkor sem lehet aranyat venni, ha tonnaszám mérik.
Adam Cadmon levele csak néhány sort tartalmazott:
"Mélyen Tisztelt Tanár Úr!
Remélem, személyes látogatásommal sikerül majd kibékítenem azért, hogy munkájában megzavarom. Mind össze két napon át kívánom vendégszeretetét igénybe venni. Érkezésem pontos idejét még nem tudom, mert néhány ügy elintézésétől függ, de úgy gondolom még e héten utazhatom.
A viszontlátásig szívélyesen üdvözli
híve:
Adam Cadmon"
Így írta alá: Adam Cadmon. A levelet Budapesten adták postára.
Első gondolatom az volt, hogy valamelyik barátom megtréfált. Címemet hárman ismerték. Az asszisztensem, pesti házvezetőnőm és szórakozott agglegény kollégám, akivel végtelen sakkcsatákat hadakoztam végig, s aki kórházban feküdt súlyos epekő-operációval. Megbízhatóságukban nem kételkedtem. Tudtam, hogy címemet nem árulták el senkinek – sem ismerősnek, sem idegennek. Akkor hát honnan szerezte meg mégis ez az “Adam Cadmon", miért nevez! magát ezen a kabalisztikus néven, amely a kozmoszt jelenti – és mit akar tőlem?
A zavarástól való bosszús félelmemet elnyomta növekvő kíváncsiságom. A levélből és a névből mágia szállt fel. Újra és újra visszatértem hozzá, foglalkoztatott. Vizsgáltam a keskeny, egyenes dőlésszögű, hasonlíthatatlanul eredeti írást. Volt benne valami hieroglifaszerű. A borítékon nemcsak nevem állt ott világosan, hanem a többi részletes utasítás mellett a ház elnevezése is, amelyet sehová nem írtam fel, és csak baráti körben emlegettem: Noé bárkája. Megfejthetetlen volt. Szinte izgalommal vártam Adam Cadmon megjelenését.
Azon vettem észre magamat, hogy reggel, ébredéskor első gondolatom az, vajon ma megjön-e? Harmadnap már nem bírtam a tétlen bizonytalanságot; önmagamat áltatva, hogy csak gyufáért, gyertyáért meg némi élelmiszerért igyekszem a faluba, lesétáltam a vonathoz. Az állomáson nem szállt le senki. Csalódást éreztem. Otthon megtudtam azonban, hogy távollétemben megérkezett.
*
A verandán ült, mikor beléptem. Felállt, hozzám lépett, és a kezét nyújtotta.
Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. Vonásai enyhén mongolosak voltak, arcbőre kreol, bár csak annyira, amennyire Európában is előfordul. Világítóan zöldeskék, mandulametszésű, nagy szemétől nehéz volt elvonni a tekintetet. Széles, magas homloka nemes domborulataival, finoman homorú halántékával a természet mesterművének tűnt a képzett frenológus előtt. Fekete, simán hátrafésült, tompa fényű haja mélyen a nyakába simult. Kényelmes, fehér nyári öltönyt viselt. Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derűs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna.
Halk, egyenletes hangján legelőször munkám iránt érdeklődött. Mialatt beszélgetésbe mélyedtünk, nem éreztem meglepődést, mennyire tájékozott felőle. Készülő könyvemből részleteket idézett, s én ezt magamban futólagosan elintéztem azzal, hogy biztosan az orvosi közlönyben írt cikkeimet olvasta – de hirtelen, szó közben rádöbbentem: éppen ezekről a dolgokról sehol nem tettem említést. Csak a papír tud róla íróasztalomon, a töltőtoll, meg én. Illetve… rábámultam, s ő elmosolyodott.
– Nem boszorkányság! Csak egy lépés előre, azon a területen, amelyen ön is munkálkodik. Az egész komplexum készen van a tudatában, és én leolvastam. Ez a képesség minden emberben benne szunnyad, csak ki kell fejleszteni.
Ez a magyarázat hirtelen egy olyan síkra zökkentett át, ahol a világkép néhány dimenzióval gazdagabb.
Beszélgetésünk a háborúra terelődött. Azt mondotta, Lublinból érkezett egyenesen azért, hogy meglátogasson, s holnapután már indul is vissza. E kijelentése különféle kérdések tömegét kavarta fel bennem. Mit keres Lublinban, ahol a legkegyetlenebb háború pusztított, s ma is szörnyű elnyomás uralkodik. Lengyel talán? Tökéletesen beszélt magyarul, bár egy alig érezhető idegenszerű akcentussal. Budapesten csak egyetlen napot töltött, nem ismer ott senkit, egyenesen hozzám jött… de hát akkor ki adta fel Budapestről a levelet négy nap előtt, honnan tud rólam és egyáltalában, hogyan utazhat magánember a háborús zónákon át?!
– Nem vagyok lengyel – felelte gondolatomra. – 1939 júliusában költöztem Lublinba.
– Német! – ötlött fel bennem a szorongó gyanú árnyékával együtt. – Csak nem…
– Tibetből jöttem – mondotta egyszerűen. – Ezt a látogatást már ott elhatároztam. Ha eltakarítja lelkében a pillanatéletű tudat gondolatlepkéit, megtalálja alatta a bizonyosságot, hogy várt rám. Persze a kijelölt ember nemcsak az értelmével várakozik, hanem a sejtelmeivel, előérzeteivel, nyugtalanságaival, s a kimeríthetetlen hitével abban, hogy a kifejezhetetlen, a háromdimenziós élet szigorú törvényeivel megközelíthetetlen lényeg jelentkezik s megmutatkozik egyszer. Kettőnk között csak annyi a különbség, hogy ön sejt valamit, én meg emlékezem. De közös munkánkra nézve ennek nincsen jelentősége. Fontos, hogy tud a dolgokról, szilárdan véghezviszi azt, amivel megbízták, és ismertetőjeleit hiánytalanul megőrizte.
– Mi az, amivel megbíztak… kik azok, akik megbíztak és… micsoda ismertetőjeleket őriztem meg?! – szakadtak ki belőlem a kérdések.
– A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat. Emlékezés alatt én az előző életekre való emlékezést értem. Ön tudja és hiszi, hogy az újraszületés valóság, vannak ismeretei és saját sejtelmei róla. Én emlékezem, ön érzi, hogy nem először találkoztunk ma, én tudom. Ön egy belső parancsra elvonult ide, Noé bárkájába, hogy befejezze munkáját, amelyre a jövőnek szüksége van, én tudom, hogy ez a belső parancs megbízás onnan, ahol az új Eont készítik elő a szellem forradalmárai, a megújult lélek összeesküvőin át. Ön közéjük tartozik, anélkül, hogy ez életében tudna róla, de biztosíthatom, tudatosan esküdött fel valamikor. Világos, ugye?
Önkéntelenül igent bólintottam, noha ez a “világosság" inkább elvakított, mint látóvá tett. Furcsa, emelkedett állapot tartott hatalmában, míg Adam Cadmon házamban tartózkodott. Jelenlétében nem tudtam vitázni, analizálni, ellenszegülni. Egy-egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán szuggesztió áldozatául estem, mert minden szava a megismerttel, az érvekkel alátámasztható tényekkel szemben olyan meggyőző erővel zuhan belém, hogy a kétely csíráját is összezúzza. A szuggesztióval azonban éppen eleget kísérleteztem ahhoz, hogy tudjam, mennyire más természetű dologgal kerültem most szembe. Semmiféle áthangolás! szándék, erőszakos áram nem indult ki belőle. Csak önmaga volt, a megismerésnek, uralt szellemi erőknek és képességeknek hatalmas töltésével, s megnyilatkozásait nem tétova, emberi bizonytalansággal, hanem átütő, súlyos bizonyossággal telítette.
*
Este, vacsora után a kertben üldögéltünk. Sötét, csillagokkal teletűzdelt égbolt feszült fölöttünk. A csillagképek láthatatlan üvegburára festett ábrái kör ül ragyogtak bennünket. Sápadt, titokzatos folyamként ömlött át a horizonton a Tejút. Közel a nagy teleholdhoz két, éles fényű csillag szolarizált: a Szaturnusz és a Jupiter szoros közelállásban, konjunkcióban egymással. Szemem e két csillagon kötött ki, s eltűnődtem hatalmukon, egymásnak ellentmondó s egymást mégis kiegészítő erőiken. Jupiter a nagy jótevő; tüzes, lendületes, építő – Szaturnusz az akadályemelő, dermesztő, szenvedést hozó s transzcendens lényegében a szenvedésen át tanító bolygó. Jupiter a Nap barátja, Szaturnusz a nagy magányos. Egyik veszélye a tűz, a másiké a dermedés. Vajon micsoda hatásokkal telíti a világot e két óriás küzdelme?
– A Messiások konstellációja – mondotta mellettem Adam Cadmon halkan.
Megrezzentem. Egyszerre felzúgott bennem e hasonlíthatatlan éjszaka varázslata. Adam Cadmon megint a gondolatomra felelt.
– A Jupiter és a Szaturnusz konstellációja előzte meg Krisztus születését is – folytatta csendesen. – Akkor a Halak jegyében állt a nagy konjunkció. Most a Bikában áll. Amaz a kereszténységet hozta el a világnak, ez pedig majd a filozófiai és társadalmi forradalmat, a szellem megváltását hozza az anyag rabságából. A Messiás, aki most születik, az új Eon kapunyitója lesz.
– Egy új Messiás születik… Hol? Mikor? – kérdeztem értetlenül.
– Lublinban. 1941 áprilisában. A lublini gettóban, ott, ahol legsúlyosabb a teher és legnagyobb a sötétség. A megalázottak és megnyomorítottak között. Árnyéka messze előrenyúlt: a Bűn Embere, a Törvénytaposó, a hazugságnak minden hatalmával és jelével megjelent már. S ahol az árnyéka a földre vetődött, ott megjelenik fénylő mása is – a káprázat mellett a valóság. Az Antikrisztussal szemben a Szabadító. S hogy az írás beteljék, s az idő örök hullámverésének visszatérő ritmusa hallhatóvá váljék, egy zsidó leány törvénytelen fiaként jön a világra; egy fajtájának bánatával, szenvedéseinek félelmetes okosságával, üldöztetésének rémült gyöngeségével terhelt zsidó lány fia lesz. Ez a szelíd leányanya mása annak az ősi anyának, aki ezerkilencszáznegyven év előtt megszülte fiát egy istállóban.
Hangja halkan, egyszerűen csengett, bennem mégis tűz gyűlt tőle. Lenyűgözött a határtalan, értelmen túli bizonyosság, hogy minden szava megrázóbban igaz, mint a látható dolgok körülöttem.
– És ön… Miért van ön Lublinban?! – ez volt az első kérdés, amelyet személyéről nekiszegeztem.
– Ha majd az emberi gyűlölet és esztelenség istállójában megszületik a Bölcsesség, a csillagot követve felkeresik Őt azok, akiket meghívtak a keresztelőre. Hozzám már eljutott a hívás. Azért jöttem vissza a névtelenségből, hogy helyet készítsek Neki, és megjelentsem üt. Azért jöttem, hogy az Igazaknak tudtára adjam: ezek azok az idők, amelyekről a jövendölések szólnak. Olyan napok következnek, amelyek malmai gyorsan őrölnek, és összezúznak minden emberi támasztékot. Tüzek támadnak, amelyek fölégetik az anyag utolsó menedékeit is. Nem lesz talpalatnyi föld, tenyérnyi tető, ahol a menekülő megállhatna, ahol az üldözött elbújhatna. Utoljára omlik le talapzatáról az annyiszor felállított aranyborjú. Könnyek áradata nem lágyítja meg a könyörtelenség démonainak szívét. A vér tengerré dagad és elönti az országokat, városokat, utcákat, házakat, termőföldeket kerteket, tavakat és folyókat; mert a Vízöntő hűvös óceánja előtt mindig vér mossa tisztára a földet.
A szenvtelenül pergetett apokaliptikus szavak értelme hosszú ideig nem tudott agyamba, idegeimbe törni. Kábultan néztem a tücsökciripeléstől zúgó táj sötét, szelíd körvonalait. Üde, hűs szagok simogatták arcomat, akác- és bodzaillat. Egy messze tanyáról kutyaugatás hangzott. A folyóparton békák rekedt, lágy hangja kérte az esőt. A vér, halál, aljas durvaság fogalmai meghátráltak az éj tiszta békessége elől… hirtelen rámtört azonban valahonnan a jövő misztikus dimenziójából s az Akasából* az eljövendő évek borzalmainak sejtelme, a minden elbírhatót és elképzelhetőt meghaladó pusztítás és pusztulás, a gyűlölet őrjöngése, védtelen tömegek kiszolgáltatottsága, a démoni vitustánc félbeszakíthatatlan, öngyilkos rángatódzása – s a csendes táj is megelevenedett egyszerre. Baljós hangok, félelem, lapuló nyugtalanság csak idegekkel érezhető, állandó remegése lüktetett benne, s szívszorító, verejtékes várakozás a hirtelen felvijjogó szörnyűségre – olyan tömény és annyira valóságos volt ez az érzés, hogy fulladoztam tőle, s szívem rohanó lüktetésbe kezdett.
[* A hinduk szerint a világéternél sokkal finomabb, ősibb anyag, éppen olyan ősi, mint maga a szellem. Az Akasa tartalmazza a Kozmosz eseményeinek minden ideáját. Nincsen kauzalitásnak alávetve, csak a belőle alkotott formák tartoznak az okság törvénye alá.]
– Nem! – törtem ki elhárítón. – Ilyen mélységek nincsenek az emberben! Ezt nem bírhatja el egyetlen lélek sem!
– A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény vagy a Sötétség erői jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják. A lélek a lét változó, szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek ráömlenek majd, olyan elementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek minden védtelen, gyönge ponton. A gyűlölet ereje ez; s akiben a legkisebb készség van rá, aki nem küzd ellene szellemének minden képességével és megismerésével, azt a gyűlölet démonai seregükbe sorozzák, az elveszett. A gyűlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabb hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat, halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar.
– És miért kell, hogy ez megtörténjék?! – kérdeztem szinte kiáltva, hogy hangom végigömlött az alvó fák között. – Ha a látható dolgok mögött Tervező és terv van, hogyan engedheti útjára a rombolás erőit?!
– Mert a látható dolgok mögött terv van – hangzott a higgadt felelet. – A föld nagy transzmutációja ez, Lényege átváltozik. A fertőzötteket kiveti magából, s a kevesek, akik megmaradnak, vele finomulnak ólomból nemesfémmé. Ami történik majd, az a provokáló injekció hatása. Csak azokban veti felszínre a kórt, akikben benne lappang.
– Az emberek gyengék, tudatlanok és felelőtlenek. Vezetőik azonban tudatosak és lelkiismeretlenek. A propaganda fekete varázslatával való visszaélés az ő bűnük, nem az emberé. A rosszfajta, szűk koponyákat eszmemérgekkel töltött verzércikk- és rádiószónoklat-bombák ostromolják – hogyan védekezzenek ellene? Nincsenek önálló fogalmaik, erkölcsi erődvonalaik, csak hiányérzeteik vannak. Gyermekek ők, s a hammelni patkány fogó fuvolájának hangjára tolonganak megigézetten a vesztükbe. Miért sújtja őket a büntetés?!
– Helyes a kép. Az emberek gyermekek, s ezek a gyermekek nagyon kegyetlen játékokat játszanak. Kegyetlenek egymáshoz, minden élőlényhez és önmagukhoz. A föld azonban ezentúl nem gyermekek játszótere lesz, hanem gondolkodó felnőttek lakhelye.
Egy ideig hallgattunk. Ezekkel a szavakkal nem lehetett vitába szállni. Tételei kinyilatkoztatások voltak, mint Henoch, Baruch, Ezra és János látomásai és a próféták tanításai. Hinni kellett, vagy kereken tagadni őket.
– Szeretném tudni – mondottam kis idő múlva csendesen –, miért jött el hozzám… éppen hozzám Tibetből, Lublinon át a Noé bárkájába?
Ahogy kimondtam ezt, az utolsó szavak szeszélyből, ötletből fakadt játékossága elröppent: Noé bárkája! Micsoda súlyos tartalommal telt meg hirtelen ez az elnevezés! Különös sejtelmemet Adam Cadmon hangja erősítette fel:
– Elhoztam valamit, aminek meg kell maradnia… át kell vészelnie az új… vérözönt. Később már nem jöhettem volna.
Zsibbasztó, esztelen öröm vett erőt rajtam. Nem házamra, hanem egész Magyarországra vonatkoztattam azt, amit mondott.
– Csak erről a kis házról van szó – mondotta feleletképp. – Noé bárkájáról. S ebben is erősen meg kell majd kapaszkodnia, ha elborul az ég, és közel rohannak a viharok.
– Úgy gondolja, hogy ezt az országot sem kíméli meg a…
– Igen!
– Nos hát… mindenképpen rendelkezésére állok.
– Tudom – mondotta egyszerűen. – Egy kéziratot hoztam. Szeretném, ha megőrizné addig, amíg utasítást küldhetek, mi történjen vele. Nálam most és a következő években nem lenne biztos helyen. Persze úgy értem, ha érdekli, el is olvashatja,
*
Másnap délután elbúcsúzott.
*
Így került hozzám Adam Cadmon kézirata. Az ő írásban közölt utasításai szerint járok el, mikor azok elé tárom, akik a vérözönből megmaradtak, és támolyogva keresik az élethez visszavezető utat.
Személyesen nem találkoztam vele többé.
folyt.köv.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://scarlett.blog.hu/api/trackback/id/tr1002196971
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.