Egyébként emberek milliói kerülnek össze tudás és emlékezés nélkül, új testben, akik előző életükben megkínozták, kifosztották, halálra hajszolták, elátkozták és megölték egymást. Anyák megszülik legnagyobb ellenségüket, és közös ágyba fektetik testvérével, aki talán emennek hóhéra volt. Én már veszélytelenebb útitárs voltam egy-egy ilyen ámokfutónál, akiben a reváns bosszúja dermedten szunnyad, és önmaga előtt is váratlanul robban ki, lecsapva arra, aki adósa valamivel. Én már nem tudtam volna ölni, mert élővé lett bennem az Igazság egy szörnyű élményen át, hogy a gyilkossággal magamat ítéltem halálra. Nem tudtam volna rabolni, mert meggyőződtem róla, hogy a lopással magamat fosztottam ki a fejlődés rendes menetének szelíd ajándékaiból. Én már csak szabadulni kívántam, rá akartam jönni a formulára, amellyel megválthatom magamat a pokolból.
Később arra is rájöttem, hogy csípős nyelve, éles, száraz humora és szánakozó, mindenbe beleérző természete között óriási ellentét van. Ez a furcsa kétféleség szinte két leiekként harcolt benne egymás ellen. Szeme mindenütt észrevette a torzat, hiányosat, ostobát, elálcázottat. Agyában rögtön tüzes gondolatlángokká gyúlt a megfigyelés, és alkotóerejének dús forrása ellenállhatatlan formába öntötte e gondolatot. Ahová lecsapott tömény szóbombája, ott robbanás történt, s a torz vadhajtás megsemmisült. Őt azonban már nem tette boldoggá a siker, nevetés, taps, a tömegember alacsony káröröme. Nyugtalan lett és elégedetlen. Valójában megértette és sajnálta ellenfelét. A harc győztes erupciója csömört okozott neki. Tudta, hogy a butaság szánnivaló betegség, s a gonoszság csak a vak ostobaság ragálytünete. Tudta, hogy az elveszettnek látszó ember belsejében is felszabadulásra várakozik az Isteni Lényeg, s az egész világot nehéz álomban botorkáló szerencsétlenek népesítik be.
A Nap és a Hold hatalmas, misztikus házaspár. Csak ott jöhet létre két lény igazi egyesülése, ahol egyik lélekben a Hold, másik lélekben a Nap tulajdonságai sugároznak egymás felé…
Minden sötét, borzalmas, megkövesült emlékem felfakadt, és feszíteni, torlódni kezdett az eszeveszett kívánkozásban, hogy kiömölhessen végre a szavak csatornáján át, de én néma maradtam. Egészen új érzés bénított meg: a szánalom. Ha csak magamra gondolok, mohón, könnyebbülést keresve rájuk gördítem súlyos terhemet; de emlékezetem óta először megtorpantott egy gyöngéd, lenyűgöző, fájdalmasan édes kívánság: megkímélni valakit.
